Csapongó

Reggelre annyira hideg lett, hogy deres volt a fû. Sajnos tegnap elültettem néhány palántát, és nem tudom, mi lesz a sorsuk. Úgy látom, nem mindegyik élte túl ez az éjszakát. De aztán gyönyörû idõ lett, bár ennél sokkal melegebb napok is voltak. J jött elém az iskolába. Együtt mentünk a postára. De én a parkban fényképeztem, míg õ K-val kitárgyalta a veszprémi kézilabda világát.:)

Egész délután a kertben voltam. Olyan a kezem, mint egy parasztasszonyé. Ez nem lenne baj, ha a kert is olyan lenne, mintha parasztasszony lennék. R is itt volt. Hozott hagymát, céklát, csicsókát. Köszönöm.

Reggel volt egy jó gondolatom, amit le szerettem volna írni, de már nem volt idõm még egy emlékeztetõ sorra sem. Már sokszor elõfordult, hogy megtapasztaltam, hogy azonnal le kell írnom, ha valami eszembe jut, mert úgy el tud süllyedni egy-egy gondolat, hogy ki tudjak felbukkan-e valaha. A legjobb gondolataim mindig a reggeli zuhanyzáskor születnek. Valami rémlik, hogy a dombágyással volt kapcsolatos, meg azzal, amit tegnap A-zal irkáltam arról, hogy vannak dolgok az életünkben, melyeket létrehozunk, aztán máshoz kerülnek. Most meg ez a népdal jutott az eszembe: A lészpedi erdõn felnõtt egy almafa, Alatta megnyugszik két vitéz katona. Egyik mondja vala, Istenem, Istenem, Másik mondja vala, ne búsulj barátom. Mert tenger a fõdet nem magának hajtja, Anya szép leányát nem magának tartja. Keblén felneveli, szárnyára ereszti, Távolról kesergi, hogy más szidja s veri.