Ma délben, mikor végeztem az iskolában, történt velem egy nagyon felkavaró dolog. Rám tört ugyanis a jól ismert régi érzés, az ellenállhatatlan, mindent elsöprő, gátat átszakító evési kényszer, a fáradtságevés.
Hosszú időn keresztül rendszeres kísérője volt ez az életemnek. Akkor jött, amikor minden energiamorzsát az utolsókig kiadtam magamból. Amikor úgy érzetem vákuum van az agyam helyén. Olyan vagyok, mint egy hatalmas erővel kicsavart szivacs, melyből mégis újabb cseppeket kellene nyerni.
Olyan ez az érzés, mint egy iszonyatos örvény, amely sodor, kavarog, és azt hörgi, hogy „Egyél, egyél mert különben elpusztulsz a fáradtságtól. Csak egyél, egyél most azonnal,… Erő kell, erő… most azonnal! Enni kell bármit, most, minél többet, még, még…, hogy továbbmehess, hogy folytatni tudd…”
Húúúú… Évekig velem volt ez. De most már jó ideje nem találkoztunk. Annak idején megharcoltunk, én győztem, elküldtem a büdös francba.. Azt hittem már nem is létezik, az alattomos szemét! De most már legalább tudom, hogy még él.
Lefeküdtem aludni. Jobban vagyok. De jó lesz vigyázni!
Nem én vagyok a képen, hanem egy sorstárs. Ahogy elnézem a testalkatát, még nagyon az út elején jár.
