Úgy emlékszem, valahol olvastam egyszer, hogy Michelangelo azt vallotta, hogy a tökéletes szobor benne van a kőben, csak a feleseget kell lefejteni róla… Lehet, hogy nem is így mondta, de én mégis sokat gondolok erre, mert az jut róla eszembe, hogy ilyenek vagyunk mindannyian. Belül tökéletesnek megalkotva, olyanok, amilyennek lennünk kell, de aztán magunkra szedünk mindenfélét: félelmeket, gátlásokat, tüskéket, korlátokat, meg ki tudja még mi mindent…, aztán belenézünk különféle tükrökbe, és egész mást látunk, mint amit látni szeretnénk… A leggyakoribb tükör, amibe belenézünk, az mindenféle másik ember szeme, véleménye. Aztán azt hisszük, az vagyunk, ami onnan tükröződik…, aztán rajzolunk magunkról egy igen fura képet, és keserves kísérleteket teszünk, hogy mégis másnak lássanak, hogy megfeleljünk … kinek is? Miért nem merünk önmagunk lenni?…, hiszen úgysincs még egy ilyen a Földön… és a tökéletes „szobor” benn van a kőben….