Nagyon jó volt látnom, hogy milyen komoly gondolatok jöttek elő a 18. állomáson. Nemcsak több posztnyi, több blognyi téma… Nem is tudok most mindegyikre külön reagálni, de az is lehet, hogy nem is kell…
De azért a CSAK-ot kihozom ide. Órák óta ezen gondolkodom, hogy hogyan is fogjak hozzá… Mert van ugye az a nehézségünk, hogy nem tudjuk éppen úgy megfogalmazni, hogy a másik azt értse, amit mondani akarunk… (meg ráadásul csak „tükör által homályosan…”) Annyi könnyebbségünk azért van (mert van – ugye?), hogy megfelelő türelemmel és kíváncsisággal hallgatjuk meg a másikat a legnagyobb jószándékot feltételezve…, meg az is könnyebbség, hogy az M szabályok között (még eddig nem mondtam ilyesmit, de majd néha mondok… ) jeles helyen áll, hogy itt senki nem szól meg senkit semmiért. És mindenkit olyannak fogadunk el, amilyen, és senkit nem akarunk megváltoztatni, mert…Na, de sok már a szöveg kedves M!
Tehát „csak” anyának és feleségnek láttam magam, azaz egy hétköznapi embernek, mint a többi száz meg száz- meg százezer (tudjátok, Kisherceg meg a rózsa… stb?) És így nem tételeztem fel magamról, hogy képes vagyok a varázslatra, amire vágytam. Pedig lám, képes vagyok. Mert az a varázslat, hogy nincs varázslat…, ÚT van. És az a varázslat, hogy megyek az utamon. És mindenkinek „varázslat”, ha megy a magáén. Ha az az utam, hogy anya legyek és felség, akkor az a varázslat, ha az, hogy zongoraművész legyek, akkor az, ha az hogy cipőfelsőrész-készítő legyek, akkor az, ha több minden együtt vagy egymás után, akkor az…. Ebben nincs semmi különbség. A különbség ott van, hogy megyek vagy nem megyek. Az én utamon megyek, vagy valahol máshol… Merem vállalni, vagy nem merem. Mondok-e olyanokat, hogy „hogy jövök én ehhez…?”
A CSAK szövegkörnyezetben egyébként ritkán mondom ezt az anya és feleség dolgot gyakrabban inkább azt - egy halvány iróniával – hogy „én csak egy falusi tanító vagyok…” De már nem mondom ezt sem, mert a halvány iróniákhoz túl nagy a zaj körülöttünk, és nem is szokták meghallani az idézőjeleket. Mert ebben a mondatban, csupán a „csak” a „falusi” és a „tanító” van idézőjelben. A „csak” azért, mert a csak tanító, az ugyanolyan, mint a csak anya és a csak feleség. A „tanító” azért, mert végzettségem és beosztásom szerint tanár vagyok, és nem tanító, és bár ez a kettő rokon szakma, mégsem ugyanaz. A „falusi” azért, mert bár falun élek már több mint tíz éve, és szerettem is volna falusi lenni, amikor még azt hittem, az majd jobb lesz nekem, de nem sikerült, és már nem is bánom, mert nem múlik ezen az égvilágon semmi… Mert az ÚT szempontjából ez éppen annyira nem számít, mint az, hogy zongoraművész vagy cipőfelsőrész-készítő vagyok-e…
(No, de ez „csak” egy kis kitérő volt, ma is lesz következő állomás… Tehát folytatom az utazásom történetét… )