Mit lehet erre mondani? 

Keressük meg a titok nyitját!

Miért KELL ennünk sok esetben akkor is, ha valójában nem is vagyunk éhesek. Miért olyan szörnyű, ha ilyenkor akadályoz bennünket valaki vagy valami?

Elkezdtem a polcaimon sorakozó fogyókúrás könyveimet figyelmesen olvasni, hátha fény derül a titokra. Kikértem mindazok tanácsát, akiről azt reméltem, tudnak valamit a dologról. Rá kellett jönnöm, hogy nagyon szélsőséges vélemények léteznek fogyókúrás témában. Az egyik szélen azok a gondolatok állnak, hogy nagyon egyszerű dolog ez a túlsúly. Arról van szó csupán, hogy több kalória kerül a szervezetbe, mint amennyire szükség van. Az a megoldás, hogy kevesebbet kell enni, többet kell mozogni, s máris helyre áll a világ rendje. Hát ez valóban nagyon egyszerű. Vetekszik azzal a tanáccsal, miszerint a hosszú élet titka, hogy nem szabad abbahagyni a lélegzést. A másik irányzat szerint, ha megszűnnek a problémáink, rendeződnek evési szokásaink is. Hát ez így rendben is lenne, s hihető is, bár az előbbi sem kevésbé, de azért felvetődik a kérdés, mégis hogyan működtessük ezt a hétköznapokban. Ahogy teltek a napok - és mert nagyon akartam - sikerült betartanom a szigorú étkezési időket. Lassan enyhült az a furcsa szorongás, hogy hogyan is bírom ki a következő evésidőig. Elkezdtem egyre jobban figyelni magam. Azt, hogy milyen helyzetekben jut eszembe, hogy ennem kellene valamit. Hát bizony ezek a késztetések nem voltak kapcsolatban a fizikai éhséggel. Egy felzaklató telefonhívás után, egy-egy megoldhatatlannak tűnő probléma felmerültével máris a konyhában találtam magam. De az önként vállalt szigorú szabályom az evéstől az utolsó pillanatban mindig visszafordított. (Ha olykor úgy érezzük, hogy nem tudjuk véghezvinni valamelyik fontosnak tűnő elhatározásunkat, akkor vizsgáljuk meg, hogy valóban fontos-e az számunkra, s ha igen, akkor egy kicsit jobban kell akarni, s menni fog!)