Örömet szerzel vele, ha rákattintasz a hozzászólásokra, s az alsó szürke téglalapba írod, amit gondolsz arról, amit itt olvastál. Végül ne felejts el a "belemondom" szóra is rákattintani! Mindehhez nem kell bejelentkezned.

Adjuk ki a körözést az evésre felbujtó ismeretlen tettes ellen!

Mint mondtam, felfedezőútra indultam, nos, akkor nézzünk körül!… Bár kezdetben fáj az őszinteség, de később nagyon hasznos.

Egy-egy félbeszakított evési kísérlet után azonban mindig újra ás újra átgondoltam, hogy az kevés a változáshoz, ha csak megtiltom magunknak az evésidőn kívüli evést. Ezzel nem sokra megyek. Nem büntetésben vagyok, hanem felfedezőúton…!. Csak akkor van értelme az erős akarattal meghozott áldozatnak, ha felteszem a kérdést: Most miért is ettem volna? Most éppen mi hiányzik? Nyugalom? Biztonság? Erő? Védelem? Támasz? Mit jelent számomra az étel? Mert hogy legtöbb esetben nem a tényleges fizikai éhség csillapítását, az biztos. Éreztem, a megoldás csak az lehet, ha megtalálom ennek a titoknak a nyitját,

Elkezdtem tudatosan gondolkodni az elmúlt tíz évemen, amikor ez a szörnyű sok kiló rám lopakodott. Meghatározó képem erről az időszakról az volt, hogy iszonyúan sokat dolgoztam. Minden és mindenki sokkal fontosabb volt, mint én magam. Sokszor azt éreztem, olyan vagyok, mint egy szivacs, amit csavarnak, csavarnak, de már egy csepp sincs benne. Sokszor nem volt időm rendesen ebédelni. Legalább is azt hittem, hogy erre sincs időm. Vettem valamit a boltban, s megettem, miközben ütöttem a számítógép billentyűit. Volt ugyan, hogy elmentem ebédelni, de már két perc múlva hiába kérdezték, hogy mi volt a menü, nem emlékeztem, mert evés közben is a „rettenetesen fontos” problémák megoldásán gondolkoztam.

Ezekben a túlhajszolt években sokszor, amikor minden erőm elfogyott, „muszáj” volt ennem valamit, mert úgy éreztem, hogy különben elpusztulok. Eszembe sem jutott, hogy ez most pluszként rám rakódhat, hiszen szükségem volt energiára. A mérlegre nem álltam rá soha. (Éppen aznap nem volt kedvem, különben is sietni kell, ilyesmivel nem érünk rá foglalkozni.) Kényelmes, rugalmas anyagú ruhákban jártam, nem akartam, hogy még valami szűk göncök is gátoljanak. A tükör, ha néha belenéztem, nem mutatott semmi különöset. Baj csak akkor volt, ha valamilyen alkalommal fénykép vagy videó szereplője lettem, akkor napokig le voltam sújtva a képem látványától. De sokáig ezen sem volt időm elmerengeni, meg különben is többen mondták, hogy a beállítatlan felvételek mindig kedvezőtlenül mutatják az embert. Vigasztaló volt ezt hinni. Sokkal könnyebb vigasztaló szalmaszálakba kapaszkodni, jól hangzó kifogásokat keresni, mint szembeszállni a fájdalmas igazsággal. Aki naponta látott, talán fel sem tűnt neki, hogy lassan egyre több helyet foglalok el a világból, de az is lehet, hogy senkit nem érdekelt, ha már én nem foglalkoztam vele. Talán még olyan is volt, aki titkon örült neki, hogy a sokszor lesajnálható kövérek táborát gyarapítom, hiszen lám, egy komoly emberrel, egy vetélytárssal kevesebb…