Szólj hozzá!
A kritika hasznos is lehet. Ha kibírjuk, hogy nem vitázunk, nem magyarázkodunk, hanem átgondoljuk, még az is lehet, hogy olyan segítséget kapunk, amire nem is számítottunk.
Ha nagy útra indulunk, megtervezzük az útirányt, elképzeljük, merre is megyünk majd, el is indulunk legjobb belátásunk szerint, de minden gondosság és jószándékunk ellenére is előfordulhat, hogy mégis letévedünk a célhoz vezető útról. Éppen ezért érdemes néha megállni, számvetést készíteni, hozzáértőktől tanácsot kérni. Ezt akkor értettem meg, amikor már igen jól haladtam a magam tervezte súlycsökkentő programommal, már az M gondolatát is szépen nevelgettem magamban, s úgy gondoltam, jól jönne valami hangzatos megerősítés egy neves ember szájából.
Elhatároztam, hogy elmegyek az ország sztárpszichiáteréhez, Doktor Pszichiáterhez, igazság szerint azért, hogy majd jól elámuljon a nagyember, hogy micsoda nagyszerűséget csinált itt ez az asszony csak úgy a maga erejéből. Nos hát, kinyomoztam, hogy hogyan is érhetném el, kaptam időpontot, felkeltem hajnalban, hogy délre odaérjek. Áldoztam az útra egy csomó bátorságot, pénzt és időt. Nagyon meg voltam magammal elégedve. Igen ám, de aztán jött a feketeleves. Doktor Pszichiáter ahelyett, hogy azt mondta volna, amit vártam, hogy „jól van kislány, ez szép munka volt.”, az „örülök, asszonyom, hogy nem vagyok a maga bőrében” szöveggel jött.. Rögtön kiszúrta ugyanis, hogy milyen problémákat söpörtem a szőnyeg alá, és milyen technikás önbecsapó módszerrel áltatom magam, olyan dolgokban, melyek nem megspórolhatók, ha valóban oda akarok jutni, ahova indultam.
Először azt hittem, megüt a guta, mert nem azt hallottam, amit akartam. De valahogy erőt vettem magamon, és megálltam, hogy ne szóljak vissza, ne magyarázkodjak a nyers kritikája hallatán. Abban a pillanatban ugyan csak az motivált, hogy nem akartam a saját hangomat hallgatni a pénzemért. Beszéljen ő, hiszen elég sok áldozatot hoztam azért, hogy megismerjem a véleményét. Miután letelt a nekem szánt hatvan perc, s meghallgattam mindazt, amire akkor ott egyáltalán nem vágytam, másfél órát ültem egy kerítés szélén, mire annyi erőt összegyűjtöttem, hogy visszamenjek a pályaudvarra. És aztán hál’ Istennek, úgy döntöttem, hogy ha már végighallgattam, megkeresem, hogy miben lehet igaza, még ha úgy első hallásra teljesen képtelenségnek tűnt is a bírálata, véleménye. Hetekig tartott, még feldolgoztam a hallottakat, de végül megtaláltam az életemben, az elképzeléseimben azokat pontokat, azokat réseket, melyeket addig soha nem vettem észre, pedig igencsak akadályoztak abban, amit tenni szerettem volna.
Elkezdem annak értelmében cselekedni, amit a doktor szavai nyomán értettem meg, és igen sokat profitáltam ezekből. Többek között megtanultam egy életre, hogy sokkal hasznosabb alaposan átgondolni minden jószándékú és szakértő kritikát, megkeresni, hogy miért is juthatott ez rólam a véleményalkotónak eszébe, ahelyett, hogy magyarázkodásba fognék. Azóta már azt is belátom, hogy a magyarázkodások senkit nem érdekelnek. Teljesen haszontalan energiapocsékolás, és leggyakrabban önbecsapás is. Sokkal hasznosabb szem előtt tartani a „Soha ne panaszkodj, soha ne magyarázkodj! jótanácsot.
