Minden jó, ha jó a vége?

A vége tulajdonképpen jó lett. Mert már, amikor bekerültem a vizsgálóba, s az orvosok megnézték, hogy hogy gyógyul a sebem, jó volt hallani, hogy minden rendben van. Meg azt is örömmel hallottam, hogy természetes, hogy türelmetlen vagyok, de mégse tegyem, mert a lehető legjobb úton haladok a gyógyulás felé. Rengeteg olyan komplikáció lehetne egy-egy ilyen eset kapcsán, melyeket én mind megúsztam… (Végül is úgy érzem, hogy egy nagyon brutális pakliból a legjobb lapot húztam.)

De ami ez előtt volt, az valami katasztrófa. Három órát ültem a váróban, vagyis a folyosón. Én legalább ültem. Rengeteg beteg álldogált, támasztotta a falat, mert szék az már nem jutott, legalább is az ajtó közelében. S mindenki abban reménykedett, hogy őt szólítják hamarosan, s nem mert messzebb menni. Volt ott számtalan beteg kísérő nélkül, szerencsétlen öregek, akiket a mentő elhozott valamikor reggel, s majd ha úgy délután táján, ha  ismét úgy jön ki a lépes, akkor haza is viszi őket. Ült mellettem is egy nagyon elesett néni, akinek nem tudtam segíteni. Azóta is nehéz szívvel gondolok rá. Még jó, hogy akadt olyan várakozó, aki kicsit jobb állapotban lévén tudta egy kicsit pártját fogni.

Nem tudom, ki tehet minderről, ki a felelős. Az ott dolgozók biztosan nem. Azt láttam itt is, meg még bent a kórházban is, hogy az orvosok és az ápolók megállás nélkül dolgoznak…

A tegnapi nap – most úgy érzem - több nappal visszavetette a gyógyulási folyamatomat. Tegnap tejesen kész voltam, s ma is alig lézengek. Talán két hete voltam így.