Ma voltam utoljára kontrollon a sebészeten. Legalább is remélem. Az írták ugyanis a kezelőlapomra, hogy „Javasolt naponkénti kötszercsere. Kontroll, láz, hidegrázás, a panaszok jelentős fokozódása esetén azonnal, egyebekben nem szükséges.” Szerdán megyek az itteni orvoshoz felülvizsgálatra. Egy szép nyugis irodában (ha van ilyen), már el tudnám tölteni a munkaidőt. De egy iskola egészen más. Kicsit aggódok, hogy fog menni. Itt nem lehet munka közben elgyengülni, és pihenni egy kicsit. Vagyis lehetni éppen lehet, de az nem vezet jóra. A gyerekben ugyanis nincs kímélet. Nem azért, mert rossz, hanem azért, mert nem érti. Ő erős felnőttet akar. Biztonságosat, támaszt adót. Ő akarja a te erődet, nem ő akar téged támogatni. És ez így rendjén is van. (Ha van annyi erőd, hogy még adjál is…)

Ma van a betegségem 91. napja. Az első negyven napban nem tudtam igazából gondolkodni sem, legalább is abban az értelemben, ami valamiféle szellemi munkához kell. Azt hiszem, mostanra ez a „szellemi munkavégző-képességem” helyreállt. Legalább is az itthoni teljesen nyugodt körülmények között. Fizikailag is egyre jobb. És most megnézem a naptárt, hogy hányadik napon is…. (nem hiszem el! – nos, micsoda kerek számok!) … a 81. napon (a születésnapomon) számoltam fel a nappali pizsamásságot. Azért is sétálgatok a kertben, hogy kiderüljön, meddig bírom a folyamatos talpon levést. Eddig háromnegyed óra! És ácsorgásokkal tízszer 72 méter (a kert hossza ez.) Igaz, csak egyszer egy nap. De ez a rekord naponta javítható. Ami a legjobban aggaszt, hogy ha már nem is olyan erővel, és nem is olyan gyakran, de előjön a poszttraumás dilinyóm. No, ez a gyerekek között igencsak hülyén venné ki magát.