Money, money, money…
Tisztára abnormális viszonyom van a pénzhez. Azt hiszem, eddigi életem során én még nemigen dolgoztam pénzért. Csináltam rengeteg mindent, aztán adtak érte valami „alamizsnát”. Ez a tanárság is leginkább csak valami költséges hobbi. Mert jótékonyan – szerény tiszteltdíjért - elajándékozod, azt az időd, amit mások pénzért adnak oda. Néhány éve sokmillió forintot nyertem pályázatokon az iskolának meg a falunak. Csak úgy, mert én vagyok a „róbertnéni”, no, meg a Csekonics báró, hogy mit nekem a pénz! Mint valami tizenkilencedik századi romantikus hülye. (Csak birtokaim, részvényeim, vagy mit tudom én mijeim nincsenek hozzá.) Mások pályázatírásból meggazdagodnak. De ezt most nem panasznak szánom, én döntöttem úgy, hogy pénzért nem írok pályázatot, ha más közöm nincs hozzá, mint a pénz, az úgy nem motivál. (Mondom, nem vagyok egészen khmmmm…) Aztán gyártottam egyesületi alapító okiratokat - ingyen. Egy jogász mennyit kér egyért, igaz nem vagyok jogász, de hát szegény falum lakói egyesületeket szerettek volna, és nem volt pénzük. Az alapító okirat legyártásához meg nem kell több, mint hogy jártas legyél az értő olvasásban meg a fogalmazásban. És ugye ezt a tanár néni tudja. Jó, most büszke vagyok rá, hogy kiemelten közhasznú egyesület-alapítást is képes voltam megcsinálni, de mire megyek vele. Ez a nagy önfeláldozás, meg „lámpás”-szerep mind szép is lenne, ha azok a dolgok, amiket meg én szeretnék, ha csak azért is, hogy megfelelő minőségű legyen, amit adni akarok, szóval, azok is ingyen lennének . Nos, itt valami komoly szemlélet- és lépésváltásra van szükség, kedves asszonyom!
