Gátszakadás
„El tudom képzelni mennyire szeretnek és tisztelnek Téged ott (IS!) ahol élsz”
Ezt a mondatot Ircsike kommentelte a tegnapi pénzes postomra. Persze nagyon jól esett, de ezzel együtt úgy hatott rám, mintha átszakadt volna bennem egy gát, ami eddig feltartóztatta az erre vonatkozó gondolataimat. Mert vannak, akik szeretnek, és vannak olyanok, akik meg nagyon nem. Az utóbbi csoportot is teljesen megértem. Ahogy én hozzáállok a dolgokhoz, az nem túl gyakori, meg igazából sokszor nem is életszerű a mai trendek szerint. Ezért sokan nem értik, hogy mit miért teszek, és ez zavarja őket. (No, ezzel néha még én is így vagyok :) ) Éppen ezért az emberismeret egy bizonyos szintjén leragadóknak meg a magukat nagyon fifikásaknak gondolóknak sokszor nem is hihető, hogy tényleg az van, amit látnak. Például vannak jó néhányan, akik képtelenek elhinni, hogy soha nem akartam se polgármester se iskolaigazgató lenni. Pedig ez így van. Nem azért mert én egy szent önfeláldozó vagyok, és nincs bennem semmi ambíció, hanem azért, mert a rendelkezésemre álló információk szerint az nekem nem lenne jó, nem érné meg. Amikor elvégeztem a közoktatás-vezetői szakot, és megtanultam, hogy egy iskola működéshez hány jogszabály, szabályzat meg mennyi adminisztráció kell, és hogy az ezekben elkövetett hiányosságokért az igazgató mekkora személyes(!!!) anyagi felelősséggel tartozik, akkor eldöntöttem, hogy én soha nem leszek igazgató. A nyolcévnyi igazgatóhelyettességemben is csak annyi jó volt, hogy nagyobb asztalom volt, és több négyzetméter jutott nekem az irodában, és csak ketten osztoztunk egy számítógépen. Az összes többi sokkal rosszabb volt. Az utolsó húsz kilómat jórészt ennek a beosztásnak a számlájára írom. Viszont életem egyik legjobb döntése volt, amikor „kijöttem” abból az irodából. De végül is azt a húsz kiló túlsúlyt is javamra fordítottam, mert az a másik húsz, önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy komolyan elkezdjek ezzel a kérdéssel fogalakozni. Szóval, azért erre is jó volt. Polgármester meg pláne nem akartam lenni soha. Mert egy polgármester, ha még olyan kicsi is, de mégiscsak politikus. No, erről meg részemről végképp szó sem lehet, hiszen egy ilyen szerepben nem engedhetném meg magamnak az őszinteség luxusát. Ez meg nekem óriási áldozat lenne, hogy ki tudja, végső soron milyen érdekekben igazodjak, meg elismerést színleljek, meg játszmákat játsszak meg jópofizzak.... Én ekkora áldozatot nem hozok. Aztán van, aki meg azért nem szeret, mert irigykedik. Aki ilyen fajta, annak mindig van mire. A legextrémebb irigykedés az volt, amit magammal kapcsolatban hallottam, hogy fehér redőnyök vannak az ablakainkon. (A fehér redőny régebben még nem volt megszokott errefelé.) De sokan irigyeltek azért, mert a gyerekeim jó tanulók voltak, s mikor kikerültek a mi iskolánkból, és gimisek lettek, már nem mondhatták azt, hogy azért jók a jegyeik, mert ott az anyjuk. És az egyetemre sem azért vették fel őket, mert protekciónk volt. Aztán azoknak a szülőknek az ellenem irányuló rossz érezését is meg tudom érteni, akiknek a gyereke velem bizalmasabb viszonyban van, mint velük, de azért ez az ő saruk. Nos, aztán vannak azok, akik az én serpenyőben szeretnék megsütögetni a pecsenyéjüket, az én hátamon akarnak felmászni az uborkafára, de ezt én nem hagyom. Tisztában vagyok vele, hogy velem se könnyű. Főként annak, aki dirigálni akar nekem. No, de agyalok is eleget ebben a dirigálós világban, hogy ezt a lehető legjobban elkerüljem… Asszem ennyi elég is volt ebből. Túl hosszan folytathatnám, ezért inkább abbahagyom. Annyi biztos, hogy tudva és akarva senkinek nem okoztam fájdalmat. Tudtomon és szándékomon kívül persze sokaknak. Bocsássanak meg érte! Én senkire sem haragszom. (Nem azért, mert szent vagyok, hanem azért, mert így jobb nekem. :) )
