Lucabúza

Ma van Luca napja. Elvetettük a Lucabúzát. Az idén Mártától kaptam a magot. Ezelőtt évekig az iskolában a fűtőnk hozott nekem, mert neki nagyobb tételben (zsákszámra) van otthon. No, persze nem Lucabúzának.

Azt mondta ma valaki, hogy őrizni kell a kisarjadó búzafüvet a macskáktól, mert lelegelik. Neki ugyanis van három macskája, onnan tudja. Nos, nekünk van négy, de azért nincs tőlük veszélyben a búza. Ennek két oka is van. Először, a macskák nem laknak bent. Másodszor, a kert végében több hektár búzamező kezdődik, így, ha a macskáknak erre a különleges fűre támad kedvük, degeszre ehetik magunkat a karácsonyi búzánk nélkül is.

A búza rengeteg emléket felidézett bennem. Először is Apámat. Ő úgynevezett vetőmagtermesztő agronómus volt, egy nagy állami gazdaság vetőmagüzemét vezette. Tízéves koromtól egészen felnőtt diákkorom végéig minden nyáron ott dolgoztam nála. Kisdiákként címkét írtam a búzászsákokra. Később meg a vetőmag minőségét ellenőrző laboratóriumban ténykedtem. Én is meg tudtam állapítani a búzaszem víztartalmát harapásra, ahogy Apám. Nagyon szeretem a búzamag ízét, a learatott búza illatát, a nagy gabonahalmokat, ahogy a magtárban tisztításra várnak, meg az egymáson magasodó tömött zsákokat. De magát az aratást is. Még láttam olyant, hogy kézzel aratnak, első emlékeim közé tartozik ez a kép. De emlékszem a különböző kombájnokra is. Kislányként a kombájnosok maguk elé ültettek, hogy „vezethessem” a hatalmas gépet. Az otthonlevés érzése legerősebben akkor tölt el, amikor érzem a nyári gabonaföld illatát.