Struccpolitika

Úgy döntöttem, amikor ezt a blogolt írni kezdtem, hogy itt nem fogok beszélni olyan dolgokról, melyekkel a hírközlők naponta borzolják a kedélyeket. Néha azért mégis kísértésbe esek, hogy ne menjek el szó nélkül egy-egy vérlázító hír hallatán. Ma majdnem, eltértem a saját elképzelésemtől, mert ugye „…mindennek van határa, és ez már nálam is kiverte a biztosítékot…” De mégsem teszem. Úgy gondolom, akkor döntöttem jól, amikor elhatároztam, hogy csak annak szentelek időt, energiát, amin javítani tudok. Az a kérdés, hogy struccpolitika-e ez. Ha most azt hazudnám magamnak, hogy minden rendben van ebben a világban, akkor nyilván az lenne. De nem ugyanaz a helyzet akkor, ha tudom, hogy mi minden nincs rendben, de nem szánok arra időt és energiát, hogy túráztassam rajta az agyam, hisz segíteni úgysem tudok. Mi lenne jobb attól, ha felhúznám magam rajta, s ahelyett, hogy valamit építenék ez idő alatt, ami kiszorítja a rosszat, dühöngök a jelzőkkel nem is illethető dolgokon. Ha éppen döntési helyzetbe kerülök, és van hatása annak, amit tenni tudok, akkor természetesen megteszem. Mélyen hiszek abban, hogy a bűnök magunkban hordják a büntetésüket. Meg abban is, hogy ha egyre többen igyekszünk megvalósítani a „Személyes Történetünket”, akkor egyre kevesebb tere lesz a negatív dolgoknak ebben a világban. És egyébként is ez csak egy jól hangzó téves hiedelem a struccról, hogy nemszeretem dolgok esetén a homokba dugja a fejét.