„Én nem ilyennek képzeltem a rendet”
Nagyon mély húrokat pendített meg bennem ez a temetés. Túl azon, hogy meghalt Sanyi bácsi, az unokái egyetlen igazi támasza, és majd megszakadt a szívem, ahogy láttam a gyászoló riadt kisfiúkat. Bár már ez önmagában is elég lett volna. De ha őszinte vagyok, nem Sanyi bácsiért folytak elsősorban a könnyeim, mert hát ez az élet rendje: születünk, élünk, meghalunk. A fiúk sorsa már sokkal súlyosabb kérdés, de ami még ennél is megrázóbb volt, az a falu. Nem tudtam szabadulni József Attila soraitól:
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.”
Azt hiszem, aki nem járt még ilyen pici, Isten háta mögötti helyen, az nem tudja, miről beszélek. Háromszáz lélek. Olyan - szinte romos - házak, melyek hatvan-hetven évvel ezelőtt még tehetős gazdáké voltak, de azóta legfeljebb csak átmeszelték őket néhányszor. Az iskola a hetvenes években megszűnt. Azóta járnak át a szomszéd faluba (ide Egerágra) a gyerekek iskolába, még másik két hasonló sorsú falu gyerekeivel egyetemben. De ki tudja, meddig? Ha itt is megszűnik az iskola, Egerág is beáll a haldokló települések sorába. S hány ilyen falu van még, és ezekben hány reménytelen sorsú, jobbra érdemes ember… Néhány éve még nagy naivan azt hittem, hogy lehet segíteni, hogy épüljön ez a vidék, s ne pusztuljon. Amit tudtam, megtettem, nekem nem sikerült… Bár lehetett volna, ha… De széllel szembe nem lehet… Nincs hozzá elég tehetségem, hogy leírjam azt a fájdalmas, keserű dühöt, ami a pusztulást látva átjárt ott a temetésen, és jobban megdermesztett, mint a februári nyirkosság.
