A szív szeme

A tegnapi hatalmas vihar után gyönyörű reggelre ébredtünk. Tegnap tört, zúzott a szél, dörgött, villámlott (március 1-jén), a kábelen sem jött a tévéműsor. (Most jó, hogy az Internet nem azon a kábelen jön, s annak nem volt baja.)Viszont a vihar hihetetlenül kitisztította a levegőt. Megint – talán november óta először - nagyon jól látom a Papuk csúcsait. Ahogy itt ülök a gép előtt és kinézek az ablakon éppen ezt látom. S micsoda nagy dolog, hogy látom! Egyre jobban értékelem azokat a hétköznapi csodákat, melyekkel általában észrevétlenül élünk együtt, és leginkább csak hiányukban érezzük meg az értéküket. Sokat romlott a szemem a sok képernyőnézéstől, meg a „szeptemberi kalandom” kapcsán is. Bár reménykedek benne, hogy ez még helyrejön. Persze hál’ Istennek, nem tragikus, csak mégis eszembe juttatja sokszor a látás csodáját. De amit még a szemünk látásánál is fontosabbnak tartok, hogy a szívünk, a lelkünk ne legyen vak. (Ahogy a Kishercegben is olvashatjuk.) Ez volt a legutóbbi születésnapi kívánságom is. Hogy láthassak – a szememmel, a szívemmel a lelkemmel.