Szomszédok

Még nincs egy éve, hogy itt vagyok a blogon. Nulla blogos múlttal. Nem is úgy viselkedek itt – azt hiszem -, ahogy talán kellene. Vagyis öntörvényű vagyok, mert ha vannak is szabályok, nem ismerem őket még mindig. És nem is törekszem rájuk, mert az van odaírva, hogy ez az én blogolm, s azt írok, amit akarok. Meg egyébként is olyan vagyok, amilyen vagyok. És a „külvilágban” sem törekszem arra, hogy bárkinek megfeleljek. Amikor elkezdem ide írni, csak arra gondoltam, hogy van mondanivalóm, s itt majdcsak rátalálnak, akiknek használhatok vele. Sokszor esik szó arról, hogy ez csak egy virtuális világ. Nekem mégis egy kicsit valóságos. Mert amikor az előbb Szonika mondatát úgy értelmeztem, hogy talán nem is jó neki itt, akkor veszteségelőtti pánik fogott el. Mert az életemnek részévé lettek már az itteni emberek. Ha egy blog akár csak átmenetileg is becsukja a kapuját, olyan érezés fog el, hogy nem enged be egy szomszéd, ahová eddig bejáratos voltam. Nekem egy ember nem tud virtuális lenni. Valóságosan valamilyen. S ahogy annak idején a lakótelepen és azon belül az utcában, a lépcsőházunkban különböző mértékben ismertem az embereket, úgy van ez itt is. Rengetegen laknak itt, akiről fogalmam sincs, másoknak meg egészen személyes dolgait is tudom. Valóságosan…