Hova rohanunk?
„Időhiány, sajnos ezzel küszködik mindenki”. Ezt a mondatot írta a tegnapi bejegyzésemhez Marisom. Reggel óta azon gondolkozom, hogy vajon miért van ez így. Hogyan alakul ez ki, és ki tehet róla? Sokat akar a szarka…? Többet akarunk, mint amennyi normális mennyiségű munkával járna? És miért akarunk többet, és miből? Mi lenne, ha kevesebb lenne? Túlzottan el vagyunk kényelmesedve? Rossz a munkamegosztás? Sokszor gondoltam rá, hogy nyugaton, aki eljár dolgozni, van háztartási alkalmazottja. Nem azért, mert nekem büdös a kétkezi munka. Hanem, hogy másnak is jusson. Amikor elbocsátották tőlünk az egyik takarítónőt – létszámleépítés miatt – mennyire jó lett volna neki is, nekem is, ha azt mondhattam volna, hogy akkor dolgozzon nálam. Egy ekkora házban lenne napi nyolcórányi munka is. Itt jobban rendben lennének a dolgok, talán még magamra is maradna időm, s neki meg lenne állása. No, persze az az álmok kategóriája.
