„Titok a születés, titok a szenvedés, titok a halál…”

Talán most szeretnék először egy olyan blogot, amit nem olvas senki. Mert a temetésen előjött gondolataimat szeretném megőrizni, viszont elmondani nem nagyon. Nem mintha titkos gondolatok lennének, csak azért, mert nagyon mélyről jöttek, és igazán érvényes rájuk a Kishercegből származó híres idézet, hogy a szavak csak félreértések forrásai. A halál nagyon nehéz téma. Nagyon intim, nagyon mély…nagyon ismeretlen és nagyon jelenvaló. Mindig azt mondom, hogy nem félek a haláltól. Ezt így is gondolom. De nem szeretnék idő előtt elmenni. A legfájdalmasabb a szegény kis öregasszony volt az egyetlen fia koporsója mellet. Annak rosszabb, aki marad. Az ismeretlentől való félelem meg veszteség a rossz. Elment egy tanú az életemből. Olyan, mintha védtelenebbé váltam volna egy kicsit. De nagyon jó, hogy éppen L. beszélt. Egyébként sokan voltak. Nagyon. Olyanok is, akiket nem láttam tíz-húsz éve. Akikkel együtt vagyunk egy temetésen, azokhoz valamilyen szinten közünk van. Valami közösségben vagyunk velük. Talán csak alkalmilag. A halál az élet természetes része. Ezt gyerekkoromtól így érzem. Mamával sokat jártam temetésre. Helyesen tette, hogy elvitt.