Függőhíd

Szóval, vasárnap lement az előadásom. Hát, nem tudom…, talán elment, de sokkal jobb is lehetett volna, csak nagyon fáradt voltam. Valahogy még nem vagyok a helyzet magaslatán fizikailag. Többet kellene aludnom és lazítanom. Tudom. De annyira elmaradtak a dolgaim az utóbbi hónapokban, és nem akarom elfogadni, hogy vannak határai a telesítőképességemnek, és hogy hiába igyekszem, akkor is marad ezer dolog, meg a tökéletestől úgyis messze maradok. És úgy sem vagyok mindenható, nem csak rajtam áll… Foghatnám akárkire az elvárásokat, de nem lenne igaz. Pár éve, mikor bizonytalan lett az iskola sorsa, kialakult bennem egy belső kép: szakadék fölött himbálózó korhadt függőhídon kell átrohannom minél gyorsabban, mert utánam omlik be a híd, s ha nem vagyok elég gyors, akkor belezuhanok a szakadékba. Az utóbbi időben tudatosodott bennem ez kép, és úgy érzem, ez hajszol. Azért írtam le most ezt, mert hátha így könnyebb lesz megsemmisítenem ezt a képet és a hozzá kötődő érzést, mert ez és a hasonló önidegesítések nem javítják a helyzetet. Meg most különben is remélem, hogy minden meglesz időre.