Csak úgy, folyékonyan

Most, ahogy elkezdek írni, egy árva gondolatom sincs. Csak unom a cukkinit ott legfölül. Egyébként mindig van ám gondolatunk, csak nem mindig „fölül”. Olyanok ezek a gondolatok, mint a halak meg a delfinek a tengerben. Idejük jó részét lenn a mélyben, a víz alatt töltik, de azért hosszabb-rövidebb időre felbukkannak, hogy láthatóvá legyenek a fenti világ számra is. Aztán ha valaki elkapja azt a pillanatot, amikor fent vannak, akkor szerencsés, mármint, ha éppen egy ilyen „látványra” vágyott. Vannak, akik képesek néha gondolatokat szándékosan is felcsalogatni a lelkük mélyéről, mások meg talán nem is akarják ezt megtanulni. Néha annyira üresnek tűnik a fejünk (vagy csak beszéljek a magam nevében?), hogy szinte hihetetlen, hogy van ott lenn a mélyben mégis valami, mint éppen most ezen az álmos augusztusi délutánon itt az én házam táján. Nos, talán ennyi elég is ebből. Most elolvasom, mi lett belőle, s keresek hozzá egy képet. Meg valami cím is kell neki. Be kell vallanom, hogy néha szoktam ilyesmit csinálni, így eljátszani azzal, hogy mi kerekedik ki a fehér lapon. Néha egészen jók úsznak föl, néha meg jó, hogy elég két mozdulat, s már nyoma sincs.