Fájdalomküszöb
Most ezekben a napokban, az egy évvel ezelőtti borzalom évfordulóján, sokat gondolok megint arra, hogy mi is történt, miért és hogyan is történhetett meg mindaz, amit átéltem. Valójában a legsötétebb részbe még most sem merek belegondolni igazán. Kimondom ugyan, meg még ide le is írom (bár beleremeg a kezem), hogy napokig életem perforált vakbéllel, hogy napokig bennem volt a pusztulás. No, mondjuk ki bátran: a halál. Amiről persze azt állítom, hogy nem félek tőle. És elvileg (a tudatomban, gondolati szinten) ez így is van, de legbelül még mindig ott ez az egész átélt pokol gomolygó szürke ködként.
Az egész azért lehetett, mert nem mért magasabb lázat a lázmérőm 38,5-nél, és ez „normális” esetben nem jelez nagy bajt? (Most azért eszembe jut: Jó volt az a lázmérő egyáltalán?). Hogy csak vizes lepedőbe csavarva bírtam ki, az más kérdés (Az a lázmérőhöz képest csak másodlagos információ.) És hogy elhittem, hogy az a fájdalom, amit átélek, az nem is olyan iszonyatos, és annál sokkal többet kibírnak az emberek, s nyilván csak én vagyok érzékeny meg gyönge, mert mások úgy reagáltak rá, hogy tűrni kell. Hogy még pénteken is, amikor már (ahogy a sebészek mondták a műtét után) nyilván perforált a vakbelem, és már a hashártyagyulladás terjedt bennem, még mindig azt szajkózta a háziorvos, hogy menjek el nőgyógyászhoz, mert különben nem tud táppénzen tartani, ha nincs szakorvosi leletem. És hiába mondtam, hogy a vécéig se nagyon tudok elmenni, akkora fájdalmaim vannak, s adjon fájdalomcsillapító injekciót, mert a tabletta már nem használ semmit. S erre, úgy reagált, hogy szívesen ad ő, ha én azt jónak látom, de azért menjek el nőgyógyászhoz. Nem, nem akarom őt bántani. Hiszen most kezdi a pályát, s nyilván többet tanult az esetemből, mint az egyetemen, és majdcsak rájövök, hogy mit is tanít nekem ez az egész.
(Lehet, hogy még írok erről. Nem akarok senkit zaklatni vele, ezért Képtelen-évforduló felső címmel írok majd erről, ha írok, hogy tudd, miről szól, és ne olvasd el, ha nem terhelnéd ilyesmivel magad.)
