Ha lenne mértékegysége a fájdalomnak

Tényleg nem hibáztatom a háziorvost. Meg egyébként mást sem hibáztatok. Valamiért ezt meg kellett élnem, s hogy egy év után újból erről írok, az is azért van, mert keresem az érelmét az átélt dolgoknak. Dokikám (a háziorvos) első panaszomra azonnal beküldött a kórházba. Csak ott - PTE AOK négyszáz-ágyas klinika - négy orvosnak sem jutott eszébe, hogy ez vakbélgyulladás is lehet. Hogy miért voltak négyen, azt nem tudom, de annyian voltak. Először volt egy doktornő, aki lecseszett, hogy nem csuktam be az ajtót. Valóban nem volt szép tőlem, csak akkor éppen annyira rosszul voltam, hogy nem figyeltem eléggé erre, bevallom. Aztán volt az első ultragangos doktor, aki nem tudta, hogy mi is lehet az, amit azon a nyilván nagyon korszerű készüléken lát, s hívott egy kollégát, hogy ketten talán többre mennek. A következő párbeszédre emlékszem (azt hiszem, most már örökre), ami a két orvos között zajlott le:
-Te, szerinted ez mi? Ott, látod?
- Látom. Fogalmam sincs.
- Petefészek-ciszta lehet?
- Az lehet.
Nos, ezt be is írták a papírjaimba, és ettől kezdve ehhez tartotta magát mindenki. Ezért erőlködött az itthoni dokim, hogy nőgyógyászhoz menjek. Az az orvos meg aki, a vizsgálati eredmények után kiértékelte a papírjaimat még hozzátette, hogy vírusos bélgyulladás. Ennek megállapításra bőven volt ideje, ugyanis öt órát feküdtem a folyosón a hordágyon, ahol hánytálat és infúziót is adtak. Tehát, egy szavam sem lehet. Sőt még pokrócot is kaptam, mert egy idő után nagyon fáztam, mert a fájdalomtól kegyetlenül átizzadt testemre kezdett rászáradni nyáriruha. Ebből a változásból is lehetett látni, hogy már jobban is vagyok. Ezért teljesen logikus volt, hogy kihúzzák az infúziót és elmehetek haza. A vírus hihető volt, mert pár nappal azelőtt Ferenc fiam is átélt egy bélvírus-fertőzést. Én is beláttam, hogy a ciszta meg a vírus együtt biztos nagyon durva lehet. A dokim is ezért tanácsolta a tűrést és a nőgyógyászt. Azt honnan tudhatja az ember lánya, hogy mennyi az, amit el kell tűrni, és mi az, ami már tűrhetetlen, milyen mértékegység van erre? Hogyan tudja megmondani egyik ember a másiknak, hogy mennyit KELL elviselnie. Meddig tart a hiszti és a nyafogás, és hol kezdődik a szenvedésnek az a foka, amikor már komolyan kellene venni a panaszokat, és valami segítséget adni? Annyi már most levonható tanulságként, hogy nyafogós, az nem vagyok, nem figyelemzsarolásból volt a kihívott orvos és a pécsi túra. Ha lenne mértékegysége a fájdalomnak, azokra a napokra gondolva elég nagy számot írhatnék elé.