Az erő
Nagy értékű szám lenne hát a fájdalom mértékegysége előtt, ha le akarnám írni, hogy mennyit bírtam. Jó-e valamire a fizikai fájdalom? Lehet egyáltalán ilyesmit mondani? Lehet valamire jó a rossz? Hát persze, mert most már jó. Most már nagyon jó, hogy tudom, nagyon kemény voltam. És nagyon jó, hogy arra gondolhatok, hogy ebben az iszonyatban nem veszítettem el az emberi méltóságomat. Nem sikoltoztam, nem átkozódtam, nem hisztiztem. Mondjuk, józan ésszel beláttam, hogy ez úgysem segítene. Ha első nap nem feküdtem volna öt órát a hordágyon, nyilván már másnap mondtam volna, hogy menjünk vissza a kórházba, mert valami nagyon nincs itt jól. De ahányszor ez felvetődött, mindannyiszor arra jutottam, hogy semmi kedvem, sőt erőm sincs már, újabb öt órát eltölteni a folyosón, hogy aztán újból meghallgassam, hogy tűrni kell, meg nőgyógyászhoz menni. Újabb tanács nélkül tűrtem. Tehát tudom már, hogy a fájdalom jó sokáig tűrhető.
A métóság
De mindez „csak” fizikai fájdalom volt. És mennyit tűrök a lelki fájdalmakból? Tűrök-e egyáltalán? És ott meddig tart az emberi méltóságom. Ha a lelkem fáj azóta, erre a tűrésre gondolok. És arra, hogy a fizikai fájdalmat mennyivel jobban tűrtem. Talán ez az egyik kulcsszó? MÉLTÓSÁG. Megőrzött emberi méltóság. A másik meg talán az ERŐ. Úgyis olyan sokat jelent nekem az erő. „Erős kislány -. mondák, amikor gyerek voltam. Aztán meg mindig erős ember akartam lenni. Aztán elhízott lettem. Igaz, akkor is kövér voltam, amikor a Mama akkor, régen azt monda rám, hogy „erős” kislány. Ez volt ott és akkor a kövér szó elfogadott, szalonképes változata. De nem azt, hanem igazi ERŐT vártam magamtól, és átélhettem, hogy valóban erős vagyok. Mert erő az kell a csendesen viselt őrjítő fájdalomhoz. Erő és méltóság. Végülis ez nem kevés. Kiállni a próbát erővel és méltósággal. Mit is akarok még? Mennyi bizonyíték kell még, hogy fölfogjam, van ez nekem. Van, van. Fizikai fájdalom idején. És mi van, ha a lelkem fáj?
A bizalom
Aztán meg a bizalom. Istenben bíztam. Abban, hogy az lesz, amit Ő akar. És akartam, hogy az legyen. Jó, nagyon jó, hogy nem lázadtam ellene. Nem tettem szemrehányást, hogy megszabadíthatna, és mégsem teszi. Most nagy boldogsággal és hálával tölt el, hogy így cselekedtem. Ez a tapasztalatom sem lenne amazok nélkül. BIZALOM. Itt a harmadik kulcsszó. Ebben az esetben ez aztán nem kis dolog. Itt a fizikai létem forgott kockán, a létem ebben a létező anyagi világban. Vagy akár az itteni nem létem, ha Ő úgy akarja. Mert ez is benne volt. Mert amikor a csak gyertyával világított éjszaka a párperces kábulatból arra gondolva ébredtem, hogy meghaltam, és most a saját ravatalomon fekszem, és már minden tiszta és nyugodt, akkor béke, megnyugvás járt át, nem rémület. Eddig a pillanatig úgy érzem, elfogadtam a halát. Történhet ennél nagyobb elfogadás. És ha ez így igaz, akkor hogy tud zaklatni mégis bármi, ami ennél csupán kisebb veszteség lehet? Egyszerűen hogyan érinthetnek meg mondjuk anyagi gondok? Valami még hátravan? Valami, amitől megértéssé érik a tapasztalás?
Őszinteség
Van-e értelme bármi szerepnek, amikor ott a végén minden olyan végtelenül egyszerű? Az akarok lenni, aki vagyok! Nem az, aki tetszene bárkinek. Ha tetszene, persze nem baj, de nem is érdekes. Vagyok, aki vagyok Ego sum, qui sum. Nem most hallom először. De még soha nem gondoltam rá így. A térkép nem a terület – ugye. AZ AKAROK LENNI, AKI VAGYOK. Igen, ez a következő.
