A legsötétebb nap évfordulóján
Hogy „elő lett készítve” ez az egész! Lefogytam előbb negyven kilót, mielőtt a műtőasztalra feküdtem (Persze rémálmomban sem jutott volna eszembe, hogy nekem valaha is kés éri a hasam, és a műtőasztal nem szerepelt a motivációk között.) Annyit gondoltam rá a kórházban, hogy mindazt, ami volt, hogy bírtam volna negyven kilóval nehezebben. Hogy kapott volna akkor ölbe a műtősfiú, úgy, ahogy megtette. Magas asszony vagyok, így túlsúly nélkül is van testtömegem rendesen. Ahogy emelnem kellett magam sokszor a műtét után, meg felkelni a hasizom békénhagyásával, hányszor gondoltam arra, hogy pár dekával sem bírnék többet, nem annyi kilóval. Még a műtét előtti éjszaki órán a röntgenorvos is arról érdeklődött, hogy ezt a nagy fogyást meg hogy csináltam, mert volt rólam valami régi adat a gépben. Egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valaha is rögzítette volna a magyar egészségügy a testméreteimet. De ezek szerint mégis. Persze, akkor is azt gondoltam erről, amit ma is gondolok, hogy ezzel a lefogyás-témával a figyelmemet akarta csak egy kicsit elterelni arról a tényről, hogy életmentő műtétre visznek. És lám sikerült is, mert emlékszem erre a párbeszédre, ellentétben egy csomó dologgal, melyre viszont egyáltalán nem.
Csak írok, írok gondolkodás nélkül, hogy minél több minden kiderüljön. Nem fogalmazok, nem gondolkodok, csak engedem, hogy mozogjanak az ujjaim a billentyűkön. Azt a gomolygó szürke ködöt szeretném megfejteni, meg kifényesíteni, ami még talán mindig ott van. Ami még nem enged tisztán látnom. Valami még félelemmel tölt el. De mi lehet, amit nem engedek meglátni magamnak? Vagy lehet, hogy egyszerűen csak ki kell fényesítenem a ködöt? Vajon Györgyi mit mondana erről? Igen, meg fogom csinálni. Meg tudom csinálni. Hiszen ez a köd az én fejemben van. Képzelt élmény, amit úgy hat rám, mintha valóság lenne. Így csak elképzelem azt a fenyegető gomolygó szürke ködöt. Aztán azt, hogy kisüt mögötte a nap. Ahogy az októberi hajnalokon át tud ragyogni a ködön. És felszívja, megeszi, átlényegíti. És kitisztul a kép. Arany és zöld már a táj. És süt a nap. Csillog a fű. Most már, ha megkísért a szürkeség, erre a képre gondolok majd. Ragyogó reggel, arany fény a zöld füvön.
Valamit még akartam ezzel kapcsolatban mondani. Ám sokszor járok úgy, hogy ha nem írom le azonnal, elúszik a gondolat, s talán nyomára sem lelek többé. Valamit az élet érekéről akartam mondani, és a sok szépségről, Isten szeretetéről és kegyelméről, amit nem is veszünk figyelembe, ha csak úgy minden megy még az elviselhetőség határain belül. Aztán jön valami, ami nem volt benne a pakliban, legalább is a terveinkben nem, és átrajzolja a térképet alaposan. Máshová kerülnek a hangsúlyok. És kiderül, hogy nemcsak a fájdalomnak nincs mértékegysége, hanem a figyelemnek sem, pedig nem ártana neki. Hogy már egyszer vége lenne annak, hogy csak rohanunk csukott szemmel át az életen. Mindig is utáltam a versenyt. Mert nem egymáshoz képest kell jobbnak lennünk. És az Út maga a lényeg. Az Út, az Igazság és az Élet.
