Az a tanár nénis formám

Ma reggel mentünk az Alexandra üszögpusztai raktárába, hogy bevigyük a tegnap letárgyalt könyvadagot. Ahogy a kapus beengedett, mondom nekik, hogy hoztam könyveket. Kérdezi, hogy vinni is akarok-e. Kicsit csodálkoztam a kérdésén, de csak annyit válaszoltam, hogy nem. Indultam ahhoz az asztalhoz, ahol már máskor is intéztem az átadást. Rám szól, hogy ne menjek oda, hanem várjak, mindjárt jön, aki nekem kell. Jött is hamarosan egy ember, aki kicsit értetlenkedve kérdezi, hogy mit is akarok tulajdonképpen. Mondom, hogy XY-nal a „beszerzésről” beszéltem arról, hogy hozzak be újabb adag könyvet. Mire ő csak néz, hogy fogalma sincs, kiről beszélek. No, most itt elszakadt a film, és nem tudom, hogyan keveredtünk ki ebből a gabalyodásból, de a végén kiderült, hogy az értetlenkedő pasi a Nebulót képviseli, s azt mondta neki a kapus, hogy tankönyv-visszárut hoztam. Erre a kapus megerősíti, így van, mert ezt hallotta tőlem. Közöltem velük, hogy ezt én nem mondhattam, mivel amit hoztam, az nem tankönyv (bár még lehet, hogy az lesz :D ), és nem is visszáru. És az is igaz, hogy elég tanáros fejem van, ami nem is véletlen, de majd, ha legközelebb jövök, igyekszem wellnesses fejet vágni. Nos, ezek után odahívta a kapus, azt a nőt, akihez már a kezdet kezdetén igyekeztem, s egy perc alatt megcselekedtük, mit megkövetelt az üzleti tranzakció.

Ebből számomra az az óriási tanulság, hogy érdemes számolni azzal, hogy az emberek sok esetben a tények helyett sokkal inkább a saját gondolataikra reagálnak.