Mélységes

Munkába menet egy pékség előtt épp leszálltam a Csepel márkájú kerékpáromról, mikor szembe jött velem a városkánk múzeumának régésze. Bár köszönőviszonyban voltunk, mégsem mondhatom, hogy a közeli ismerőseim közé számított. Mikor meglátott, megállt, rám nézett, s minden bevezető nélkül azt mondta: - Maga rossz korban él. Nem ebbe a világba való. Maga tizenhetedik századi nagyasszonynak született – aztán köszönés nélkül továbbment. Csak álltam ott, mint a Bálám szamara. És valahol a lelkem mélyen tudtam, hogy igaza van. Mindez a nyolcvanas évek elején történt. S bár addig soha nem gondolkoztam ilyesmin, de azóta olykor eszembe jut, amikor valami nagyon-nagyon mélyen lévő érzés azt üzeni, hogy egy nagy birokon lennék otthon, ahol sok ember él, nagy konyhát vezetünk, földek vannak és állatok. S mindazokról, akik ott élnek, anyai szeretettel gondoskodom. És összetartozunk, mint egy nagy, erős család. Amikor meghozták és beállították szombaton a sütőt, megint felsejlett bennem ez a vágyemlék. Hogy egyszer talán majd az én konyhám sokak biztos pontja lesz.