Kedves Blogolvasóim!

Most valami nagyon szokatlant teszek. Megosztom veletek egy nagyon személyes és nagyon különleges élményemet, melyet ma reggel éltem át. Kicsit ódzkodva teszem ezt, mert annyira „nem normális” ez a történés. A dologhoz hozzátartozik, hogy van egy hoxa.hu nevű oldal, ahova rendszeresen minden reggel ellátogatok, annak ellenére, hogy többször döntött úgy az adminisztrátor az odaírt dolgaimmal kapcsolatban, ami előtt teljesen értetlenül álltam. De ez van, ez az ő birodalmuk. Úgy írok oda minden reggel néhány sort, hogy egyáltalán nem gondolkodom rajta, hogy mit írjak. Ami egy szuszra megszületik a billentyűkön, az van ott, semmi gondolkodás, semmit fogalmazás. Soha még vissza sem olvasom, így még annál is jóval több gépelési hiba van az ottani írásaimban, mint az itteniekben. Hogy miért csinálom ezt, az hosszú, és a történet szempontjából lényegtelen is, majd talán egyszer elmesélem. Ma reggel is írtam valamit, fogalmam sincs mit, aztán mentem, hogy megnézzem az iwiw-es klubomat. Ott az egyik tag minden további nélkül feltett egy linket. Nem szoktam ezeket megnézni, kivéve, ha személyesen kérnek rá, mert nincs időm. Annak ellenére, hogy nem volt személyes kérés, most valamiért mégis rákattintottam. És ahogy elindult a klipp, valami nagyon furcsa érzés kerített hatalmába, és egy késztetés, hogy ezt, amit érzek, gondolok, most azonnal írjam le a Hoxán. (Már ez elég furcsa). Aztán a következő történt. Hallgattam a számot egyszer, kétszer nem tudom hányszor, és a következőket írta a kezem. (Most ctrl c, ctrl v-vel másolom ide a hoxás felületemről)

„Most az iwiw-klubba belinket egy olvasó egy számot. Nagyon érdekes, szép a szám is, de igazából az fogott meg, ahogy az énekesnő énekel. Ez most nagyon furcsa, amit érzek, hiszen teljesen nyilvánvaló, de mégis döbbenetes. Vannak emberek, akik kiállnak. Kiállnak a tömeg elé, és elmondják, amit tudnak. Odateszik magukat, hogy a többieknek jobb legyen. Ezen most ezt érezem. És ez jel számomra. Közben megy a fülemen a szám. És csak most figyelek a szövegre. Ez is nagyon érdekes, hogy épp most talált meg. Nincs szó, nincs jel, nincs rajzolt világ, nem szállhat a szélben szárnyatört madár... Kell te legyél, ki nap lesz éj után... Ki szívét osztja szét, ő lesz a remény, az élet csak övé, ki szívét osztja szét, követik, merre jár, hegyeken és tengereken túl értik majd szavát. Így légy te a jel, ki új útra talál, ki elmeséli valamikor egy lázas éjszakán, amikor, ami volt, amiért,... Szava lesz a megbocsátás, szava a szenvedély. Az légy, aki sose fél, aki a szívek melegét összegyűjti két karjába, mint nem téphet senki szét...Ki szívét osztja szét, ő lesz a remény... Ki érzi a hajnalt, tudja, ébredni kell... Választott ki a múltat magában oldja fel, őrző, ki érzi a hajnalt, tudja, ébredni kell... Meghallgattam a számot többször egymás után. Döbbenetes hatással volt rám. Nem emlékszem, hogy valaha ennyire megtalált volna valami hasonló műfajú alkotás. Van olyan, hogy az ember ilyen egyszerű úton kap nagyon fontos útmutatást? Hinnem kell ebben! Köszönöm, kedves iwiw klubtagom!!! És hogy el ne felejtsem, hogy mi is volt ez a szám: Kormorán - Ki szívét osztja szét És hogy mi is történt valójában csak az utókor kedvéért: Az iwiw-es klubomba az egyik klubtag betette ezt a linket https://www.youtube.com/watch?v=_D9a9JSAftQ Nemigen szoktam megnézni a belikelet dolgokat, megmondom őszintén, mert az ezekre szánt idő nincs bekalkulálva a napomba. De most ki tudja miért rákattintottam. És ahogy az elején is írtam, at énekesnő kiállása fogott meg. Ment a zene, s közben írtam ezt a bejegyzést. És egyszer csak elkezdtem figyelni a szövegre. Aztán elindítottam még egyszer, és írtam, ahogy hallottam. Néha lemaradtam, azt, kihagytam, aztán még egyszer, meg még egyszer meghallgattam. És úgy éreztem, hogy hozzám beszél. Hogy nekem mondja. döbbenetes élmény volt. Még nem éltem át ilyent. Most már elmúlt a varázs, de még mindig szédülök kicsit. És ezt most itt élőben közvetítettem. Jut eszem, ilyen érzelmi élőadást akkor csináltam, amikor tavaly a könyveket vártam. Amikor telefonáltak, hogy hamarosan érkeznek. És MA JÖN A KÖNYVEK MÁSODIK ADAGJA!!!!! Ez egyszerűen döbbenetes.”

Ennyi a hoxáról egy az egyben idemásolt szöveg. Közben sütöttem kalácsot, és megjöttek a könyvek is. (Itt sorakozik a hatalmas könyvkupac az ebédlőasztalon. Alig maradt az egyik végén annyi hely, hogy megebédeltessem a két fiút, akik idehozták Szegedről.) Aztán itt ülök, s megint meghallgattam néhányszor a számot. Az énekesnőn nem érezek már semmi különöset. Jó, jó a maga helyén, de elképzelni sem tudom, hogy hogyan hozhatott olyan hangulatba, mint reggel. Már csak egy szám. Már nem hozzám beszél, már csak énekel, nem nekem mondja. Teljesen őszinte leszek. Egy kicsit szemlesütve írom le mindezt. Azt gondolom, ha a fiaimnak mesélném el ezt, azt mondanák, hogy „ez azért elég nyálas sztori”, s valóban nemigen vannak nekem ilyen érzelmi kitöréseim. Hihet az ember olyasmiben, hihetek én abban, hogy megszólíttatunk ily módon? És ha hiszek benne, nem nagyképűség ez? Mert ha úgy veszem, hogy nekem mondta, akkor ez nem gyönge… (… és még véletlenül sem szeretnék semmiféle hamis küldetéstudatban tocskolódni…, de a rám mért feladatot viszont igenis el szeretném végezni.) És akkor most mi van?