Jaj, jaj, jaj/jó, jó, jó

Úgy érezem, nagyon sokat dolgoztam a múlt héten és a hétvégén. Jó volt! Jól haladtunk, sokat tanultam, örültem neki. Egy kedves régi ismerőssel utaztam hazafelé. Jó is volt végigbeszélgetni az utat, mert így legalább nem volt időm sajnálni magam azért, hogy fél órával később indult a vonat. Pedig így vasárnap esténként Pestről hazajövet lemerülőben van az akkumulátorom. Jócskán el is múlt éjfél, mire ágyba kerültem. Ez nem nagy szó más „normális” ember estében, de az én ritmusom olyan, hogy ötkor kelek, viszont jóval kevésbé fárasztó napok után is legalább hét óra alvásra van szükségem a komfortérzethez. Nos, ebből elég könnyen kiszámítható, hogy nincs éppen rózsaszín tartományban a hangulatom. Nyilván ez is okozza, hogy elég nagy kísértést érzek a szomorúságra. Valahogy egyre többször érintenek meg – a saját helyzetemen túl is – az anyagi nehézségek okozta gondok. Kilátástalannak tűnő helyzetek. Családoké, az iskoláé, és az országé. Ezt a cikket is most olvastam. http://index.hu/belfold/2009/02/13/vedelmi_penzert_mehettek_a_veszpremi_gyilkosok/ Aki nyilatkozik, személyes ismerősöm, itt lakik a faluban. No comment. Én az (ön)cenzúrán szocializálódtam. És ezzel együtt, és ennek ellenére azt mondom, hogy mást nem tehetünk, de azt viszont igen, hogy minden pillanatban megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy jobb legyen. Erősen hiszem, hogy apró kicsi jókból összeáll egy jobb kép. Ahogy már annyiszor mondtam, a sötétet nem lehet kihordani a házból, a módszer ellene, ha világosságot gyújtunk. Ezen vagyok a magam módján. Így viszont nincs időm se sajnálkozni magomon (sem), se nyafikázni. Ezt szeretem magamban, hogy így ki tudom dumálni a trutyi helyzeteket, hangulatokat. Máris jobban vagyok! :)