A jó bor és a cégér
A következő történet „jött velem szembe” ma reggel.
„Egy reggelen, amikor az emberek munkába, a gyerekek pedig iskolába mennek, egy farmernadrágos, baseball-sapkás fiatalember Washington egyik forgalmas állomásán kiszállt a metróból. Az emberek jöttek, mentek az állomáson a reggeli csúcsforgalomban, ő pedig megállt, elővette hegedűjét, ösztönzésként néhány dollárt dobott a hegedűtokba, és elkezdett játszani. Az utcazenész koncertje 45 percig tartott, s hat fülbemászó dallamú, klasszikus zeneművet tartalmazott. Ez idő alatt 1089 személy haladt el mellette. Hat személy állt meg hosszabb-rövidebb időre, hallgatni a hegedűst. Hét személy adakozott a zenész javára, összesen 32 dollárt. Tetszésnyilvánításként még egy rövidke tapsot sem kapott senkitől. A történet érdekessége, hogy a rögtönzött koncerten a zeneirodalom hat legnehezebb Bach-darabja hangzott el a világ egyik legértékesebb hangszerén, egy 3 és fél millió dollárt érő, 1713-ban készült Stradivari-hegedűn. A zenész pedig a világ egyik legkiválóbb hegedűművésze, a csodagyerekként feltűnt Joshua Bell, akinek teltházas koncertjein ezrek tapsolnak szerte a világon.”...„A hegedűvirtuóz különleges fellépését egyébként egy washingtoni újság szervezte, s azt akarták felmérni, hogy vajon felfigyelnek-e az emberek egy művészi előadó játékára, észreveszik-e művészi szépet a hétköznapokban?”
No, hát igen. Számomra is ezer tanulsága van ennek a történetnek, késztetést érzek rá, hogy iskolás módon itt felsorolásba kezdjek, és osszam magamnak is az észt, ám nem teszem. De ami nekem most a legfontosabb azt mégis leírom, mert úgy veszem, hogy emiatt „kaptam” ezt a történetet. A marketingtől való viszolygásomról van szó. Mindig úgy éreztem, hogy ha jó, amit csinálok, akkor majdcsak rátalál, akinek szól. Pedig a hatalmas információáradat hatására olyan szorosan bezárjuk az érzékszerveinket, és csukott füllel, szemmel, orral, mindenféle páncélzattal, bizalmatlanul közlekedünk a világban (ami tejesen érthető is), hogy nem látunk, nem hallunk, nem érzünk semmit, mert olyan magasra építettük az ingerküszöbünket, hogy a halk hangok, szelíd szavak nem lépik át. Mellette meg ott van az, hogy valahol mélyen nyilván jól belém vésődött a közmondás, hogy Jó bornak nem kell cégér. Tudtam ugyan, hogy ezt nincs így, de azért mindig reménykedtem, hogy hátha mégis. Azért nem árt vigyáznunk ezekkel a közmondásokkal, kommunikációs panelekkel. Sokkal jobban terelgethetnek adott esetben, mint gondolnánk.
