Súlyos örökségek

(Ez most egy olyan írás, melyet ma feltettem az előbb elmesélt internetes felületeimre. Reggel jutott eszembe, s akkor gyorsan, gondolkodás nélkül leírtam a Hoxán. Aztán egy kicsit módosítva a többi helyre is feltettem illusztárcióként az előző bejegyzéshez.)

Sokat foglalkozom mostanában felnőttekkel, és egyre többször találkozom olyanokkal, akik szüleik elvárásainak, viselkedésének következményeit cipelik. Sokat beszélgetek emberekkel nagyon komolyan a túlsúlyuk kapcsán. Mivel szerintem a túlsúly tünet, és csak úgy lehet tőle véglegesen megszabadulni, ha felfedezzük, hogy minek is a tünete, és azt a problémát orvosoljuk, ezért javasom a hozzám fordulóknak, hogy nézzenek szembe sérelmeikkel, és bocsássanak meg az őket valaha megbántóknak. Hiszen, ha képesek vagyunk megbocsátani, akkor már sokkal kevésbé fontos számunkra, hogy védőrétegeket építsünk magunk köré. Ezeknek a beszélgetéseknek kapcsán nem egyszer fény derül arra, hogy sokak a szüleik elvárásait, viselkedésének következményeit cipelik súlyos örökségként. Több olyan szülői magatartás van, mellyel - nem szélsőségesen és nem látványosan ugyan, de mégis alaposan - meg lehet nehezíteni a gyermekeink életét.

Az egyik ilyen, amikor a szülő ellentmondást nem tűrően meg akarja valósítani saját álmait a gyerekében. És ennek érdekében minden eszközt bevet, és észre sem veszi, hogy ezzel nemhogy segítené, hanem sokkal inkább tönkreteszi a gyermeke életét. Olyan ez, amikor – mondjuk - egy tojásformát egy kockaformába akarnak belekényszeríteni. Persze nem direkt rossz szándékkal csinálja ezt a szülő. Hiszen szilárd meggyőződése, hogy az ő boldogsága akkor teljesedett volna ki, ha az általa erőltetett célt sikerül megvalósítania. De mivel ő valamiért mégsem tudta ezt megtenni, csak álmodozott róla, a gyerekét szorítja, zsarolja, kényszeríti abba az irányba, persze, mert azt hiszi, az az igazi boldogság, és csak "jót akar" a gyerekének. Eszébe sem jut, hogy egy egészen más személy a gyereke, mint ő maga.

Aztán van az a szülő, aki a saját játékszerének tekinti a gyerekét. Nem engedi felnőni. Babusgatja, óvja, védi. A szoknyájához láncolja. Ő mindig jobban tudja. Ezekben az esetekben is felvonul az érzelmi zsarolás széles skálája annak érdekében, hogy a gyerek úgy viselkedjen, ahogy a szülő álmaiban egy gyereknek viselkednie kell. Meg akarja állítani az időt a gyereke kiskamasz koránál.

Van olyan is, aki nem találja meg a saját társaságát, és a gyereke a "barátja". És még a gyerekkel is elhiteti (- vagy nem - ), hogy ez a természetes. Ők együvé tartoznak, együtt kell mindent csinálniuk, egyformán gondolkodniuk. Nem ritka ebben az esetben, hogy még a saját életéért el nem vállalt felelősséget is a gyerekére nyomja. Itt is széles skálája van az érzelmi zsarolásnak. Ha ebből a játszmából ki akar szállni a gyerek, akkor árulónak, a családból kivetettnek érezheti magát.

No, ezek mellett az sem jobb, sőt... - és sajnos ez van terjedőben erősen -, hogy nyűgnek érzi a szülő a gyerekét, valami olyan személynek, aki a saját kényelme és karrierje, boldogsága útjában áll... Ez a felsorolás koránt sem teljes. Ezek talán a legáltalánosabban előforduló „hétköznapi”szülői hibák. Mindenki megtalálhatja a maga életében azokat a pontokat, melyek tüskeként élnek benne szüleivel kapcsolatban. Ám még véletlenül sem azért írtam le mindezt, hogy valamiféle vádaskodásra és önsajnálatra sarkalljak bárkit is. A szülő is ember, esendő ember, aki a maga módján az adott pillanatban a legjobb tudása szerint döntött. A múlton változtatni nem lehet, viszont a megbocsátás jó eszköze lehet a továbblépésnek. Arról nem is beszélve, hogy saját gyerekeink érdekében sem árt ezeken elgondolkodnunk.

Szerző: empszi  2009.03.24. 19:25 3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://empszi.blog.hu/api/trackback/id/tr545913236

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ircsike 2009.03.25. 06:49:08

En kivetelesen a sajat mohosagomnak koszonhettem a tulsulyomat. Nem tudtam hol a hatar, mert szerettem a finom eteleket magamba tomni.:( Na de ez mar a mult. Ma mar "jozanul", megfontoltan taplalkozom. :) Legyen szep a napod! Szeretettel olellek!:)

SA 2009.03.25. 11:16:02

"És mégis mozog a Freud!" :D:D:D

Vica 2009.03.27. 23:09:57

Hajjaj, de még mennyire igazad van. Én ugyan magamon a felsoroltak egyikét sem tapasztaltam, de volt más. Egyébként azt gondolom, többtényezős is lehet ez a dolog, amelyek aztán erősítik egymást. Én pl. nagyon sovány kisgyerek voltam, enni főleg gyümölcsöt (akár éretlenül is) és sült krumplit, tükörtojást szerettem. Valójában akkor kezdtem el jobban enni, amikor napközis lettem a nagymamám halála után, és a konyhás nénik szóltak anyunak, hogy nagyon válogatok (egy kia faluban ugye mindenki ismer mindenkit, ő meg ráadásul a szülői munkaközösség elnöke is volt, szv. szorosabb volt az átlagnál a kapcsolata az iskolával). Akkor megzsarolt érzelmileg, mondván, hogy azt fogják őróla hinni, nem tud főzni, nem ismerem az ételeket, azért nem eszem. Pedig jól főzött, csak én nem voltam sose éhes. És ez sajnos egybeesett a prepubertással, amikor a lányok amúgyis rohamos fejlődésnek indulnak. 1-2 év alatt jól fel is hizlaltak, amitől aztán sose sikerült megszabadulnom. Ehhez hozzájárult némi apai hatás is, bár egy kissé bonyolultabban. Ő maga is elhízott volt, és hiúságában ezt csak úgy tudta elviselni, hogy mi kettőnkről (nagyon apás kislány voltam) mint egy egységről beszélt, és folyamatosan tudatosította, milyen nagydarabok is vagyunk, és jó ez így. Meg egyébként is erősen hangsúlyozta, mennyire hasonlítunk, pl. a lábunk egyforma (de tényleg, és büszke is volt a lábaira :-) ) Aztán az idők folyamán még csomó más is rá(m)rakódott, de meg fogok velük küzdeni .-))
süti beállítások módosítása