Ahogy így az ünnep finomságaival jóllakva leültem ide a géphez, az jutott először eszembe, hogy nagyon szeretem a gasztroblogokat. Szerintem missziót tejesítnek. Bár nyilván a bloggerek tudatosan nem ezért írják a blogjaikat, de mégis nagyon sokat adnak mindenkinek. Az elmúlt napokban velem is előfordult, hogy idejöttem a géphez, hogy valaminek utánanézzek, mert már nem tudom megkérdezni a nagymamámat, és a „kom’asszonyaim” sem igen tudnak többet nálam. De itt mindig ráakadok valakire, aki tudja, ami adott estben nekem csak rémlik. Az elmúlt hatvan évben a szegényes és igénytelen alapanyag-választék, a napi rutin, a szürke hétköznapok, az üzemi konyhák és a gyorsétkezdék, a lakótelepi spájznélküli minikonyhák, a kiteljesedő konzervipar és a félkész termékek, a megrendelhető ételek kényelme nagyon sok mindent elfedtetett. Gyakran méltatlan helyzetbe kerültek az étkezések, melyek azonban évezredes hagyomány szerint - szinte a legegyszerűbb formájukban is- a hétköznapok fénypontjai voltak. Erősítették az emberek között az együvé tarozás tudatát (hiszen pl. „nem ülünk akárkivel egy asztalhoz”, meg „nem is cseresznyézünk egy tálból mindenkivel”...) Nem gondolunk már arra sem gyakran, hogy az étel a föld terméséből az emberi munka gyümölcséből, az ételkészítő (legtöbbször asszony) szeretetéből kerül a családi asztalra, és nem érinti meg hála sem a szívünket a mindennapi kenyér láttán, ahogy ez évezredekig naponta megtörtént. Pedig az igényesen, szeretettel készített étel, az együtt evés, az együtt levés az ízek, az illatok, a szépen terített asztal látványa, az asztalnál elhangzott jóízű szavak erősítik az emberi kapcsolatokat, szorosabbra fűzhetik a családi szálakat, élményt, biztonságot, kötődést adnak a felnövekvő gyermekeknek. A finom ételre, a szép asztalra, a jó örömére adnak példát a jó gasztrobolgok, sokszor pótolják azt az örökséget, mely sokak konyhájából elveszett, megszürkült az elmúlt hatvan évben. Olyan tudásbázist építenek, melyből újratanulhatjuk az elveszett tudást.