Most találtam rá az Index „fogyi”-blogjára, a Bikiniszezonra. Vagyis inkább az talált énrám. Ma egy csomó időt azzal töltöttem, hogy írrtam bikiniszezonos címkével olvasgattam az ott megjelent írásokat. És ez csak megerősít abban a tapasztalatomban, hogy mérhetetlenül bele vagyunk ragadva a mit együnk, hogyan mozogjunk dologba. Mintha az ember nem lenne több, mint egy zsák vegyület, és ráadásul kézivezérléssel kellene biztosítani a megfelelő működését. És ami még megdöbbentő számomra, hogy mindenki úgy osztja az észt a témában, mintha legalább is a keresett nemzetközi szakértő lenne. Nem tudom, mit és mennyit kell ahhoz mondani, hogy végre nagyobb összefüggésekben merjük nézni a témát. Persze csak most kezdjük felfedezni (ha már egyáltalán kezdjük), hogy milyen hatással van ránk a gondolkodásunk. Valahogy ott tartunk ezzel, mint Leonardo korában az emberi test megismerésével. Most bűn helyett az „ez hülyeség” vádjának mezsgyéjén, de ugyanolyan mohó merészséggel, ahogy ők annakidején azt kutatták, mi van az ember bőre alatt, most úgy kezdik néhányan azt figyelni, kutatni, hogy mi zajlik a fejünkben, s igyekeznek előcsalogatni onnan az életünket vezérlő képeket, hangokat, érzéseket. De ez még csak a jövő. Most még csak a diéták és edzéstervek bűvöltében forgunk, mert odáig már eljutottunk Leonardo korától, hogy azt már tudjuk, hogy mi van az ember bőre alatt, s úgy tűnik nekem, sokan azt hiszik, ezzel meg is tudták az emberről, amit megtudható.
