Reménykedős

Egyébként ma a reményről akartam írni, nem a földiekkel játszó égi tüneményről, a csalfáról és vakról, hanem arról, hogy a legnehezebb pillanatoknak is van napos oldala. És mindez azért jutott eszembe, mert tegnap nagyon tetszett Overdose, a csodaló. Valahogy bennem a remény szimbóluma lett. Mert olyan, mint egy üstökös… Meg annyira gyönyörű errefelé a környék. A Tenkes, a Mecsek és közöttük a ragyogó repcetáblák, és ezt látom, ha kinézek az ablakon. Úgy éreztem tegnap egész nap, hogy nincs is a világon szebb hely ennél. Aztán ma lépten- nyomon apró (és nagyobb) bosszúságok értek. És a T-Hom (már, ha így hívják) feltette az i-re a pontot. Vagyis azt hiszem, ez csak a szikra volt, ami az utóbbi időben bennem felgyülemlett puskaport robbantotta. De nem akarok már ilyesmivel foglalkozni. Semmiféle csomagok, csekkek, felszólalások, politikusok, telefonok, beszólások, oda nem figyelések, észosztók nem érdekelnek. Azt akarom, hogy hagyjanak békén. Ki akarom aludni ezt a mai napot, meg az egész puskaport. Az ablakomból elém táruló látványra akarok gondolni, meg a csodalóra és a reményre. Arra, hogy csak úgy a „semmiből” is előkerülhetnek csodák.