Akácos
Szeretem az akácot. Gyerekkoromban akácfák voltak az házak elõtt az utcán. Májusban mindig csodálatos illattal töltötték meg a levegõt. Úgy, ahogy most is. Rengeteg akác van körülöttünk Szõkéd felé egész erdõ. Meg Pécs felé is a patakpart irányába. És bodza is van. Az éppen közvetlenül az ablak alatt. Minden pillanatban hála tölti el a szívemet, ha arra gondolok, hogy milyen nagyon szép ez a hely. Ez az érzés azért mégsem tudja teljesen elnyomni bennem azt a feszültséget, amit a kialakulatlan dolgaim miatt érzek. Pedig úgy érezem, minden nagyon jó úton halad. Csak valahogy minden teljesen átalakult az elmúlt pár évben. Néha úgy érezem, fényévekre van tõlem az, amit négy éve volt. Valami véget ért. De hát, mindig véget ér valami. Semmi nem olyan most, mint az elõbb volt, és semmi nem lesz olyan holnap, mint amilyen most. A kérdés csupán, hogy érdemes-e ezen keseregni. Az élet állandó változás. S akármilyen jó is egy korszak, azét a tökéletestõl távol van, nem lenne jó, ha ott megállna az idõ. Aztán ami velem négy éve volt, azt sok mindennek lehetett volna nevezni, csak tökéletesnek nem. De néha mégis megérint, hogy hiányoljam, hogy annyi minden elsüllyedt abból az idõbõl. Ám, nem akarok ezen merengeni, visszakívánni meg végképp nem, mert akkor nem látom jól mindazt, ami most van. Kicsit jobb lenne, ha jobban látnék. Átvitt értelemben, de konkrétan is. Ma valahogy különösen nehezen megy ez a tisztánlátás. De igyekszem. S az akácokban azért lehet bízni. Azok akárhogy is alakul, ha jön a május, kivirágoznak.
