Illatos, gyertyafényes suttogás

Október utolsó napjaiban apám vastag drótból koszorúalapot készített. Vágott ágakat a kertben álló fenyõfáról. Anyám a fenyõágakat és a kertben nyíló szép nagy krizantémokat felerõsítette a drótkarikára. Így születtek a semmivel össze nem téveszthetõ illatú koszorúk. És amikor eljött mindenszentek estéje, kimentünk a gyertyafényben ragyogó temetõbe négyen együtt: anya, apa, az öcsém és én. Nagyszerû titokzatos élmény volt. A nagy kereszt talpán és a háborúban elesettek jelképes sírján már szinte összeértek a gyertyák egy-egy hatalmas mécsessé. Gyönyörködtünk a lángokban egy kicsit, aztán odamentünk a „mi” sírunkhoz. Hogy akkor vittük-e koszorúkat, vagy már korábban odakerültek, már nem emlékszem. De a gyertyákra igen. Meg a suttogó beszélgetésekre, az emberekre, akikkel réglátott kedves ismerõsként üdvözölték egymást a szüleim. Nekünk kivételesen megengedték, hogy „tüzeskedjünk”, meggyújtsunk egy-egy gyertyát a másik lángjáról. De az az ötlet, hogy száraz gesztenyeleveleket is égessünk, már nem aratott osztatlan sikert. De azért, amikor a nagyok belemerültek a beszélgetésbe, csak megpróbáltuk, és rendben volt ez is…