Megoldást keresünk vagy kifogást?

Amióta idõm jelentõs részét azzal töltöm, hogy embereknek segítek abban, hogy számukra kedvezõ irányba változzanak, elég sok „érdekes” esettel találkozom. Az egyik legelszomorítóbb típus az, amikor az illetõ valójában nem szeretne változni, de ezt még magának sem meri bevallani, nem is beszélve arról, hogy a társadalmi elvárassal szembemenni, nem olyan könnyû dolog, ezt általában nem is vállalják az emberek. Ebbõl lesz az, hogy látszatra lázasan keresi a változás útját, de valójában kifogásokat keres arra, hogy maradhasson minden a régiben. Errõl addig nem is beszélnék, míg engem nem érint. De gyakran tapaszalom, hogy valaki azzal kezdi, hogy tanácsot kér, amit mondok, meg sem próbálja megtenni, hanem újabb és újabb válaszokat követel az egyre lényegtelenebb kérdéseire. Aztán eljutunk egy pontig, amikor reménytelennek látom az ügyet, akkor meg jön az a forgatókönyv, hogy „Te is épp oly szemét vagy Bányai Gyöngyi, mint az összes többi. Te sem tudsz semmit használhatót mondani, csak a szád jár. Benned is csalódtam.” No, persze nem szó szerint így hangzik ez el, de végsõ soron ez az értelme. Aztán nekem elment egy csomó idõm, erõm, s a másik ember meg maradt a régiben. De pont úgy,éppen ott, ahogy, ahol szeretett volna. Csak éppen az „én véremen” szerzett magának egy kis önigazolást, hogy õ azért ilyen, mert neki senki nem segít, rajta nem is lehet segíteni. És mindenki szemét, a világ sz*r. Innentõl bele lehet süllyedni az önsajnálat langyos mocsarába. Nos, a következõ legsürgõsebb feladataim egyike, hogy idõben felismerjem ezeket a helyzeteket, és tudjam a leghasznosabb módon lezárni. Szóval, van még mit tanulnom ezen a terepen.