Õsasszony

Miért húzom magam? Ezen gondolkozom. Rosszul kezdõdött a napom. Letámadtak egy olyan dologgal, amit egyáltalán nem értettem, hogy most miért kell, és ráadásul miért éppen így. Mérhetetlenül felháborodtam. S minden fájdalmam feltört, amit azok okoztak, akikhez ez a kérdés kötõdött. (Hát volt minek feljönnie, az biztos!) Aztán magamra voltam dühös, hogy miért nem láttam át azonnal a helyzetet. És azóta is folyamatosan hergelem magam. Pedig képes vagyok arra, hogy tudatosan megváltoztassam ezt az érzelmi állapotomat. És mégsem teszem. Nem értettem magam egész délután. Aztán most az jutott eszembe, hogy talán azért nem engedjük magunkat megnyugodni akkor sem, amikor pedig tudjuk, hogy nem vezet sehova az indulat, a düh, mert ilyenkor még az õsemberi ösztöneink mûködnek. És az õsembernek kell, hogy termelõdjön az adrenalin a harchoz! Feszüljön az izom, hogy széttépje a kötelet, amivel megkötözték. És csak engedem, engedem, hogy jöjjön fel bennem az õsember. És nem akarom valamiért rábeszélni, hogy nyugodjon már vége. Legnagyobb kedvem ahhoz lenne, hogy jól pofán verjem az illetékeseket. Hogy tanuljanak végre tisztességet. Hogy tudja már végre aki, hozzám szól, hogy milyen hangvételt tolerálok. No, jó! Visszajövök õsemberbõl! Mert tudom ám, hogy többet ésszel, mint erõvel…, meg minden ilyesmit.De most ez lenne a könnyebbik ellenállás iránya. És néha nagy a kísértésem az õsasszonyságra.

(Csak hogy késõbb is tudjam, hogy mi is volt ez, emlékeztetõül magamnak: Hogy kerül a csizma az asztalra?!?)