A remény ideje

A tegnap este (L. gondolatai) után ezzel a gondolattal ébredtem: Ez a remény ideje. Gy és B. születésnapi ötlete nyomán egy kicsit visszapörgettem az idõt. Mit hozhatnék magammal az elmúlt éveimbõl. Az ötéves (1964) énem adhatja a szépséget, a tisztaságot, a biztonságérzést a szívében, a gyermeki tiszta bizalmat és hitet. A tízéves (1969) az otthonlét nyugalmát, a sült gesztenye és a krizantém illatát, a valahová tartozás élményét a tanulás, a valamit tudás-megtudás örömét. A tizenöt éves (1974) az új útra lépését, a nagy változások megélését, az újdonság varázsát, azt hogy kinyílik a világ, hogy vannak minõségi ugrások, hogy bõvülhet a térkép, és hogy nem az a bátor, aki nem fél, hanem, aki a félelme ellenére is megteszi, amit kell. A húszéves (1979) a szabad, önálló, a minden jóra váró, a felelõsséget vállaló, az emberek felé nyitó, a merészséget is hozzáadó, a mindenre kíváncsi én tapasztalatait, azt, hogy mindig van tovább, és a térkép még a továbbnál is tovább rajzolható, a dolgozni, megélni tudót. A huszonöt éves (1984) az újat kezdeni merõ, a hivatásban lelkesen induló, pártválasztó fiatal nõ érzéseit, élményeit. A harminc (1989) a saját otthon, saját család, az anyaság élményét, a „rendszerváltó”, a tömegek elõtt bátran beszélõ, a közéleti, akit komolyan vesznek énem tapasztalatait. A harmincöt (1994) az „üzletasszony”, az önálló, a célkitûzõ, a világjáró, a bátran útra induló, a társasági ember, a vendégváró emlékeit, érzéseit. A negyvenéves (1999) a falusi asszony, a néptanító, a hihetetlen munkabírású, házépítõ, pályázó, egyesületalakító, újságíró, újat tanuló, munkahelyi vezetõ énem. A negyvenöt éves (2004), a reménytelenben is reményben élõ, a soha fel nem adó, kitartó mindenbõl a legjobbat kihozni akaró, a kemény, a hosszan tûrõ, a végtelen súlyokat is elhordozni képes. És most a mindezt magában hordó, hasznosító múló idõt szelídítõ, a dolgokat újragondoló, a korszakokat lezárni merõ, bátran váltó, az új utakra induló ötvenéves. Nos, van elég muníció, mehetünk.