Bundás

Úgy gondoltam, hogy az az igazságos, hogy Kutyatáp után a kutya, azaz Bundás is bekerüljön a blogba. Kutyatáp ugyanis úgy kapta a nevét, hogy kismacskakorában Bundás állandóan a szájában hordozta, no meg a színe is olyan, mint az „igazi” kutyatápé. :) De ez nem volt egyszerû elhatározás. Nem tudom, hogy miért, de vagy hetven képet csináltam a kutyáról, s egyik rosszabb lett, mint a másik. Ahogy látta, hogy fényképezem, mint egy hisztis tini, mindent megtett, hogy ne sikerüljön a kép. Elfordult, vakarózott, hempergett. Csak messzirõl tudtam a „valós formájában” lefényképezni. De van egy kép, ahol a macskával együtt szerepel, akivel azóta is nagy a barátságuk, ez legyen itt. Bundás nem mai gyerek. 1996/97 telén, mikor az idei telet megelõzõen utoljára lesüllyedt a hõmérõ higanyszála -20 fok alá itt Egerágon, egy Tarbantból kirakták a falu közepén. A mi ajtónk elõtt talált egy kis melegre, hogy ne fagyjon meg a szinte csontsovány teste. Így lett a mi kutyánk. Akkor az állatorvos azt mondta, hogy úgy hároméves lehet. Nos, ebbõl könnyen kiszámítható, hogy ennyi idõsen, ha ember lenne, már túl lenne a százon. Már nem ugrál annyit, de még mindig vidáman fut elénk, ha hazajövünk, már szinte teljesen süket, de az szaglása még nagyon jó. Korára való tekintettel, akkor jön be a lakásba, amikor akar. Igazából nem nagyon szeret bent lenni, de igényli a társaságunkat (fõként mióta Mancs, a tacskó, aki kiskutya volt, mikor Bundás hozzák került, tavaly elment az örök vadászmezõkre.) Kapar, hogy engedjem be, de két perc múlva már böködi a kezemet, itt a gép elõtt, hogy engedjem ki. Délutánonként így biztosítja, hogy ne kövüljek ide a gép elé, ötpercenként vagy ki vagy be. Éjszakára csak akkor kéredzkedik be, ha nagyon rossz az idõ, mert õ igazából kinti kutya.