Pünkösdi tanulságok

„Természetesen” elszúrtuk az autópálya kijáratot. Mert eddig még egyszer sem teljesítettük résmentesen a távot. Tehát azt az útvonalat „el kell egyszer szúrni. „ Persze, nem mindig ugyanott, csak valahol. De sebaj, gondoltuk, megyünk a régi úton a maradék pár km-en. Vagyis mentünk volna, ha nem lett volna lezárva. Aztán végül csak visszamentünk az autópályára, és még jó idõben meg is érkeztünk. Bementünk a templomba, és ott majd kinéztem a szemem, hogy hol ülhetnek a hozzánk tartozók. Nyújtogatom a nyakam, figyeltem a frissen érkezõket is, de csak nem látom, akiket keresek. Mígnem az elõttem lévõ padból rám integet valaki. Akkor látom, hogy a közvetlenül elõttem lévõ két padsorban ül a család, akikhez hivatalosak voltunk. Elõttem, konkrétan egy méteren belül!

Hát, elég nagy tanulság volt mind a kettõ. Az is, hogy mennyire lehet elõre programozni a nemkívánatos dolgokat is, ha azt mondogatjuk, amit éppel elkerülni akarunk. Pedig már a biciklivel ismerkedõ gyereket is megtanítják, hogy oda nézzen, ahova jutni akar, s arra ne tekingessen, ahol nem szeretne kikötni. Aztán meg nem árt arra is gondolni néha, hogy a megoldás lehet közvetlenül az orrunk elõtt is, nem feltétlenül a távolban kell keresni.

Aztán az is érdekes volt, ahogy a számomra szokatlan templomban éreztem magam. Katolikus lévén nem túl sok református istentiszteleten voltam életemben, konfirmálásom meg még soha. Nem nagyon tudtam, vannak-e, s ha igen, akkor mik a tradicionális gesztusok. Így ott kezdõdött a zavarom, hogy mit is válaszoljak, amikor a tisztelet úr „áldás, békesség” –gel és kézfogással köszöntött az ajtóban, gondoltam nem válaszolhatok neki „katolikusul”, így köszöntem egy nagy valószínûséggel érthetetlen jó napot kívánok-ot, meg szép érthetõen elmondtam, hogy kihez jöttünk. Ez így el is volt intézve. Aztán meg, hogy mikor kell felállni, leülni, azt ellestem azoktól, akik tudták. Közben meg együttérzõn gondoltam azokra, akik a katolikus közegben vannak hasonló helyzetben.