Kiértem az alagútból?

Ezt éreztem ma délután. Mintha kiértem volna az alagútból. Igazából nem történt semmi különös. Délelõtt lezajlott a találkozás. Ez egy kezdet. Az indulás egy dolog. Ez fontos az úton, de nem maga az út. Minden lépés számít. Elfáradtam. És rettenetesen megéheztem. Zsibbadt a bal karom. Már régen nem éreztem ezt. A gyomrom is fájt. Egy kicsit. De aztán jött G. És megmutatta, hogy hogyan lehet a magnókazettát digitalizálni. Ez valahogy nagyon jó hatással volt rám, hogy ez nem is olyan bonyolult, és hogy meg lehet csinálni. Aztán jöttek a kislányok is. Bár keddenként szoktak jönni, de tegnap megbeszéltük, hogy ma hoznak krumplit. És F. is jött velük. És azt mondták, nem bánják, ha beteszem a blogba a képüket. És az is jó volt, hogy itt voltak. Éppen a lepkét fényképeztem, amikor jöttek. Igazából azt gondoltam, hogy egy délelõtti képet kéne betenni. De nem fényképeztem délelõtt. És talán jobb is. Mert nem az a lényeg. Egyébként, amit kitûztem célul, az sikerült. Nagyon sokat gondolkoztam azon a pillanaton, amit akkor éltem át, mielõtt betoltak a mûtõbe három éve. Azt hiszem, már írtam róla, de lehet, hogy a Hoxán. Nem értettem. Valami olyasmi volt, hogy nem kell itt sorstragédiát játszani. Valahogy az volt benne, hogy nem kell semmit nagyot játszani. És ez az érzés érintett meg ma reggel is. Nem kell sorstragédiát játszani. A sorsunk el van készítve. És a lehetõ legjobbra. A kérdés és a szabad akarat az, hogy elfogadod-e, vagy jobban akarod tudni. Mert azt is lehet. Azt választasz, amit akarsz. De sokkal jobb, ha megtalálod, mint, ha kitalálnád. Aztán észrevettem régi üzeneteket. Már több, mint egy hónaposak voltak. Talán ennyi ideje mentem az alagútban? Vagy ki tudja? És most ez a kijárat mire nyílik? De semmi, sorstragédia. De még dráma sem. Ez az élet. És lehet választani.