Az a tiéd, amit megeszel

Ma szinte egész nap a gép elõtt ültem. Fõztem ugyan, és csináltam egy-két ételfotót, de most ezekbõl nem válogatok ide. Legyen inkább itt ez a képernyõfotó, s emlékeztessen, hogy akármennyire is sikeres dolognak tartom, hogy a honlapomon sikerült néhány jobbítást, frissítést megoldanom, ez még nem elég ok arra, hogy körül se nézzek a való világban, csak itt a virtuálisban töltsem az idõt.

Persze, ebben a szünetkapu-zárási-pánik is benne van. Hiszen annyival több mindent terveztem elvégezni ezen a nyáron... Reggel azonban eszembe jutott egy érdekes dolog. Be is írtam a Hoxára (oda csak úgy irkálok, ami eszembe jut, soha nem fogalmazok meg egy mondatot, és nem is olvasom el, hogy mit írtam). Szóval, ez jutott eszembe minden gondolkodás nélkül:

Az a tiéd, amit megeszel. Ezt elég sokszor hallottam gyerekkoromban, amikor - leginkább az öcsémmel - gyerektársaimmal vitatkoztunk valami "tulajdonjogán". Az ilyen, és ehhez hasonló mondások szinte beleégnek az ember lelkébe, és tudattalanul hatnak a viselkedésünkre. Aztán ha az élet nehéz, vagy éppen - úgy tûnik - kisemmizni készül, akkor eszünk. Vagyis az az ember eszik ilyenkor, akinek van ilyen belsõ vezérlése. Mert nincs azért mindenkinek ilyenje. Mert mindenki másként csinálja.

És igazából egy másik dologgal is összefügg ez. A fáradságevéssel. Ez ma reggel jutott eszembe, hogy bizonyos körülmények között (óvatosságból és egérúthagyásból nem akarom azt mondani, hogy mindig) magunknak köszönhetjük, hogy mennyit dolgozunk. (Persze, nem a kényszermunka és a rabszolgaság, amirõl beszélek.) Mert végülis korábbi döntésünk következménye az, hogy mennyi munka szakad a nyakunkba. Igaz, hogy nem a munkát választjuk, nem az lebeg a szemünk elõtt, amikor meghozzuk a döntést, de a döntésünkkel jár a munka, amit tudatosan v. tudattalanul vállalunk, amikor a döntést meghozzuk. Pl. Ha valaki sok gyereket szül, akkor nem a munkát akarja, hanem a gyerekeket. De a gyerekekkel munka jár. A gyerekekkel viszont a világot szeretnénk. Minden gyerek egy külön világ. És a szülõ bizonyos mértékig részese a gyereke világának, így minél több gyereke van valakinek, akkor annál nagyobb szelete van a világból. (Persze, ezt megélni is tudni kell.) Ha valaki nem akar gyereket, az nyilván ezt nem látja. Ha valaki meg nyakra-fõre szüli a gyerekeket, de aztán nem törõdik velük rendesen, vagy állandóan ki van akadva a sok munkától, az meg a munka részét nem vette figyelembe.

De így van ez bármi mással. Egészen addig, hogy hány szobanövényünk van, hány négyzetméteres a lakásunk és van-e zöldségeskertünk. Mert minden, amink van, a világból juttat nekünk egy-egy darabot. Attól függ, hogy a világ mekkora részével elégszünk meg. Mert amit birtokolok, ami hozzám tartozik, tehát ami az enyém , azért felelõsséggel tartozom. A birtokviszony a magyarban birtoklást és összetartozást egyaránt jelent. Az anyám és a földem. No, ez egy filozófiai kérdés, hogy mennyire birtoklás valami és mennyire összetartozás, és hol van a kettõ között a határ. Ez talán etikai kérdés. Igen, ez etikai kérdés. Mert mit tehetek meg az anyámmal, a gyerekemmel, és mit tehetek meg az autómmal, a véleményemmel, a hajgumimmal...

Szóval, az jutott eszembe, hogy ha túldolgozzuk magunkat, azaz, olyan helyzetbe hozzuk magunkat a döntéseinkkel, hogy ez megtörténik, az gyakorlatilag ugyanarról a tõrõl fakad, mintha túlesszük magunkat. "A tiéd, amit megeszel."

Nos, ez a ma reggeli termésem. Néha vagyok így, hogy kilöttyen valami ujjaimból, de nincs annyi idõm, hogy végigonljam. Talán túl sokat akarok a világból?

És ráadásul az jut eszembe, hogy az ilyen fajta, mint én, amikor túldolgozza magát, akkor eszik igazán sokat. Amikor rajtunk van a világbekebelezõ-kedv? Vagy hogy van ez?

Ja, persze, íram is a honlapra új bejegyzést: http://pszichowellness.hu/