Terápiás fotózás

Már sokszor mondtam, hogy terápiás fotózásnak tekintem, azt, hogy kattogtatom a kis fényképezõmet. Többször észrevettem (és figyelmeztettek is rá), hogy olykor túlzottan „benne vagyok a fejemben”.

Ez azt jelenti, hogy néha a kelleténél jobban figyelek arra, ami bennem zajlik, annak rovására, hogy arra figyelnék, ami körülöttem történik, létezik. Egyrészt spontán fényképek (egy amatõr gépével készültek) objektíven látnak. Észrevesznek olyan részleteket, melyet a szemünk szelektív látása nem lát meg, pedig néha fontos lenne. Pl. én évekig nem vettem észre, hogy brutálisan meghíztam. A tükörben egyszerûen nem láttam. Viszont a fényképek kíméletlen õszinteséggel hozták a tudomásomra. De a fénykép nemcsak a negatív részeltek észrevételében segít. A világ szépségeit, a jelen pillanatot is könnyebben észrevehetjük a segítségével. Igen, azt hiszem, a jelen pillanatról van szó. Az életünk nagy részében vagy készülünk valamire, vagy nosztalgiázunk valami után. Csak a jelen megélésével maradunk adósak magunknak. Pedig az életünk valójában a mostban zajlik.

Ezért elhatároztam, hogy minden nap fényképezek valamit, ami velem történt, ami megragadott, és valamilyen szempontból jó, érdekes, említésre méltó. Már az is, hogy figyelem, hogy mi lehetne az az napi kép, rengeteg apróságot, szépséget, vidámító pillanatot fedezek fel.

Ebben a terápiás fotózásban jó ugyan, ha szép és jó fotókat készítek, meg az sem baj, ha ezek a megörökített pillanatok emlékként õrzõdnek meg, de nem ez a lényeg.

Ezt a sütit tegnap sütöttem, nem ma, de ma került rá a sor, hogy fényképezzem. Hogy az ízén kívül a látványát is felfedezzem. Valamelyik nap majd a fõzõs bolgban le is írom.