Késik az IC

Az IC állandóan késik. Hat éve annyit járunk a pécsi pályaudvarra, hogy lassan valami rekordok könyvére is esélyesek vagyunk. Ma is voltunk kétszer. Egyszer vártunk, egyszer kísértünk. Nagyon sok vonatos élményem van. Az IC-sek közül az a legdurvább, amikor kitalálták a Miskolc – Pécs vonatot, s így lehetett állni téli estéken a vágó havas esõben a Keletiben meredt nyakkal bámulva a kivetítõt, hogy hová áll be a ki tudja mennyit késõ vonat. Aztán amikor kiírták, megkezdõdött a teljesen valószerûtlen, a háborús filmek hangulatát idézõ tolongás, kavargás, kiabálás a sínek mellett a fagyos bûzös, zajos sötétben. Persze vannak szép vonatos emlékeim is. Gyerekkoromban még gõzmozdony ment a városból a faura lakkozott léces ülésekkel. És a nagyapámmal többször mentünk vonatokat nézni a bajai vasútállomásra. Aztán Pozsonyba is mentünk vonattal. Kicsi voltam még. Sárbogárdon szálltunk át. Éjszaka volt. És hosszú évekig ezt idézte nekem ez a városnév. A pozsonyi vonaton meg apa szemébe belement egy szikra, mert a vonatból kihajolni veszélyes. Persze a legemlékezetesebb azért a Transzszibéria Expressz volt. Kétszer egy hét vonaton. Ez igazi kaland. Az persze nem késett. 1987-ben a Szovjetunióban. Persze tele volt a vonat szovjet és kínai diplomatákkal. Mert volna késni. No, de nem késett az Orient Express sem. A TGV viszont csalódást jelentett. De ezt csak annak köszönhetem, hogy valami mesevonatnak képzeltem. Sokkal mesésebbnek a valóságnál. Végülis minden csalódást csak magunknak köszönhetünk, hiszen a csalódás mindig abból származik, hogy valamit elképzelünk valahogy, s az mégsem olyan. De hát mi képzeltük olyannak.