Ilyen volt, ilyen lett

Ma kaptam az sms-t, hogy elkészült az új jogosítványom. Ha elmegyek érte akkor ezt a régit le kell adnom, és így már nem lesz meg az „ilyen volt, ilyen lett” képem, ez az államilag hitelesített dokumentum. Pedig néha rám fért, hogy megnézzem. Néha hajlamos vagyok olyan hangulatba kerülni, hogy már magam sem hiszem, hogy mekkora utat tettem meg. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne a két képen. És valóban: én soha nem voltam az az ember, aki a jogosítványon van. Csak így látott a világ. De én magam mindig úgy láttam, ahogy a személyimen van. (Persze, korábban azért fiatalabbnak. De ami tényleg nem zavar, az a korom. Annyi vagyok, amennyi. Én éltem meg azokat az éveket, azok az én kincseim. Az ember az úton változik. De hogy miért és hova kellett annyira elbújnom kb. tíz évre, azt még most sem értem. 95-ben kötöztünk ki a faluba. Akkor még azért nem volt velem akkora probléma. Most, hogy ezen gondolkodom, jövök rá, hogy szinte napra pontosan a kiköltözésünk után tíz évvel léptem indultam el azon az úton, ami idevezetett. Hát erre még soha nem gondoltam eddig. És ennek áprilisban lesz hat éve. Hmmm…