Lehûlés

Elegem van. Ha azt nézem, hogy mi folyik ki az ujjaimból, akkor ezt tudom írni. Hogy mibõl is? A kuszaságból. Azt, hiszem. A szétdobáltságból? Talán ez jó így. Abból, hogy úgy kavarog körülöttem a világ, mintha minden viszonylagos lenne. Ezt hinni talán kényelmes bizonyos élethelyzetekben, de hosszú távon életveszélyes így élni nagyobb tömegben. Ha minden attól függ, hogy ki tudja jobban csavarni a szót, meg attól, hogy minden nap újrafogalmazd magad, meg a körülötted levõ világot, akkor élhetetlen az élet. Amikor mindegy, hogy valami fent vagy lent, kint vagy bent. Amikor felelõsséged van, de szavad nincs. Á, hagyjuk! Úgysem tudom megfogalmazni. Vagy inkább nem akarom? Amikor a szabadság fogalma már torzképe önmagának? Fújt a szél, nagyon fújt. És este meg ND-éknál voltunk. És nem akarhatom más helyett a változást. És hiba maradt a gépelésben. Pedig ezt nem is én írtam. Csak nem vettem észre. Mert nem látok jól. És le vagyok fagyva. Merev a vállam. És nem szoktam ilyen bejegyzéseket írni. De most nem bánom. Most ez ilyen.