Maca

Maca, a nagymamám volt. Született 1908-ban Zentán, meghalt 2001-ben Baján. Nagyon sokat gondoltam rá az elmúlt napokban. Termetre nem hasonlítok rá. Õ alacsony volt, vékony világ életében, karcsú bokája és szép lába volt még idõs korában is. Csak fiatal korában hordott kalapot. Amikor én ismertem már kendõben járt. Szürkés tónusú selyemkendõi voltak. Hosszú dús fehér haját befonta minden reggel és feltekerte fonott kontyba. Mindig fehér abrosszal terítette meg az asztalt. Hétköznap is, csak akkor más viseltesebbel. Minden nap fõzött ebédet. A nagyapám bejött a kis asztalosmûhelybõl, ha delet harangozta, leporolta a ruhájáról a forgácsot, kezet mosott, és asztalhoz ülünk. Elmondtuk az imát: "Jõjj el Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk! Amen. És ha játszadozni, helytelenkedni kezdtünk az asztalnál, ránk szól. Evés közben egyél! Az étel nem játék. Amikor mindannyian befejeztük, leszedte az asztalt, és elmondtuk az evés utáni imát: "Aki ételt, italt adott, annak nevel legyen áldott! Amen. És evés közben ettünk. Nem játszottunk. És csak a legfontosabbakat mondtuk. De utána fõzött egy törökös kávét és a kis nefelejcses csészébõl megitták mindketten az ebéd utáni kávéjukat. És akkor már lehetett beszélget, játszani, nevetgélni, helytelenkedni. Evés alatt nem. Azt két ima fogta közre. Az szent cselekedet volt. És enni nála csak a terített aszalnál lehetett. Nem mondom, hogy ezért volt karcsú világ életében, de az volt. És kemény, mint a szikla, és puha, mint a vaj. És senki nem tudott olyan sülthúst sütni, és a fügéstekercshez is csak õ értett. Tanított engem is, például kenyeret sütni kenyeret sütni, lehet, hogy még tudok is. De tanított a történelemre is, meg arra, hogy hogyan igazodjak el a világban. Menekülnie kellett a szülõföldjérõl három gyerekével, mert a történelem akkori urai úgy gondolták, ami az övé, az nekik kell. Magyar volt a királyi Jugoszláviában és katolikus a kommunista Magyarországon. Soha nem az, amit éppen trendi lett volna. Vagyont nem örököltem tõle.