Fánk

Nem vagyok valami nagy fánksütõ mester. Nem is nagyon szeretem a fánkot, ez igaz. De azért évente egyszer sütök. Van egy nagyon jó receptem. Így még én is szeretem. Skyppy kérdezte kommentben, hogy mi van velem, miért vagyok mostanában szûkszavú. Hát nem tudom. Azt hiszem, mire idejutok, már kiírtam magam. Nincsen semmi bajom. Az szomorít el csupán, ha valahogy a szavaim nem tudnak fényt, reményt adni a környezetemben. Akkor ha nem tudom megmutatni az életet abban a nagyszerûségében, ahogy én látom. Annyi mindent tanultam az elmúlt években. Tudom, hogy nem a körülményeinktõl függ, hogy boldogok vagyunk-e, hanem a gondolkodásunktól. Ilyenkor röpül a fejemhez, hogy nekem könnyû. Csak azt nem tudom, hogy mitõl könnyebb nekem, mint bárki másnak. Ez a legjobban a tantestületben mutatkozik meg. Gyakorlatilag teljesen azonos lehetõségek között élünk, de nekem könnyû. Persze, tényleg könnyû. De nem azért mert mások a körülményeim, a lehetõségeim, hanem azért, mert máshogy tekintek rájuk. Rossz ezt hallani, hogy neked könnyû. De hogy miért rossz? Nem tudom. Mert igazságtalan. És annak ellenére lelkiismeretfurdalást kelt bennem. Azt hiszem, innen van bennem a hajlam, hogy agyondolgozzam magam. Hogy nekem se legyen könnyebb. Hogy vigyem azok terhét, akiknek nehéz. De mekkora hülyeség ez! Ettõl hajtva már hányszor eljuttattam magam a teljes kimerültség határára. Mert nekem könnyû. Én nem érthetem... Mert nekem könnyû. Igen, könnyû. Tényleg könnyû. De bárki választhatja, hogy úgy gondolkozik mint én, és akkor neki éppen olyan könnyû lesz. Mindennek nincs sok köze a fánkhoz. De most ez jutott eszembe. Nagyon sokat tanultam a világ megérésérõl az NLP-bõl. És ez még nem is az élet spirituális szintje. Ez csak a viselkedésünk, a gondolkodásunk szintje. Az, hogy mennyire meghatároznak, gúzsba kötnek bennünket azok az elképzelések, melyek igazságáról meg vagyunk gyõzõdve. Amikor ma azt szöveget tettem fel a fõzõs blogomba, nem is gondoltam rá, hogy ilyen gondolatok jönnek bennem elõ mostanra. Pedig errõl van szó - többek között. Ha nem fogadjuk el, hogy a világ határai nem azonosak a saját személyes határainkkal, akkor a saját magunk börtönébe zárjuk magunkat. Igen, azt hiszem, tényleg könnyû nekem. Ezt most értem meg. Mégpedig azért könnyû, mert nem félek a változástól. Mert el merem fogadni, hogy úgy is lehet, ahogy én elképzelni sem tudom. Mert el merem fogadni, hogy nem biztos, hogy az a jó út, amin éppen járok. Sõt azt is el tudom fogadni, hogy valami egészen más is lehet, mint, amit eddig volt. Csak egyben nem vagyok hajlandó engedni. Abban, hogy VAN JÓ ÚT, és hogy ha szándékunk van rá, akkor mehetünk is a jó úton. Azt viszont nagyon is el tudom képzelni, hogy ez a jó út nem teljesen nyilvánvaló minden pillanatban. Tudom én, milyen, amikor ködben megy az ember. Iszonyatos. Azért mert nem szoktam errõl beszélni, még én is szoktam ködben menni. De engem nem inspirál, hogy riogassam magam. Engem a remény inspirál. De nyilván ezzel mindenki máshogy van. Tényleg nem érthetem, tényleg nem értjük egymást. Még azt kéne magamban megváltoztatni, hogy ne essen rosszul, ez a "neked könnyû" szöveg.