A szabadon, mint a madár

Ma még mindig nagyon fénytelen szomorú idõ volt. De ahogy jöttem haza és arra vadásztam, hogy mi is lehetne a fénykép a mai bejegyzéshez, észrevettem, hogy mennyi madár röpköd körülöttem. Mindig is vonzott a madarak világa. Talán a szabadság képzetét keltik bennem. De az is mindig eszembe jut róluk, hogy mennyire keveset ismerek ebbõl a világból. (De ezt már nagyon sokszor mondtam ebben a blogban.) És mindig örömet jelent, ha rácsodálkozok valamire. És ennek is van köze a szabadsághoz. Mert ha valami újat látok meg a világban, eszembe jut róla, hogy mennyivel több ez a világ, mint amennyit általában érzékelünk belõle. Végtelenszer több. És ha végtelenszer több, akkor végtelenszer több a lehetõségünk is a boldogulásra, mint amennyit észreveszünk. Nehezen írok le ilyesmiteket, meg olyanokat is, amilyeneket ma a fõzõsbe írtam. Ott mondja a fülembe a szétdobáló hangja, hogy prédikálsz te álszent barom. De aztán magamba nézek. Tényleg csak prédikálok? És tényleg álszent barom lennék? Én õszintén így gondolom, amiket írok, én így akarom gondolni. Persze, számtalanszor átsuhan az agyamon, a kísértõ gondolat, hogy egyszer majd rányílik a szemem a „fagyos igazságra”. Viszont ilyenkor meg eszembe jut, hogy elmentem én már a túlpart széléig, aztán ott sem gondoltam másként. Tehát nekem jogom van így gondolkozni, még ha le is álszentbarmoz akárki. És akkor is igazam van, ha ez sokszor életszerûtlennek és lila ködnek tûnik sokak szemében. És erre emlékeztet ez a szépröptû ragadozó is.