Április elsején komolyan

Régebben volt olyan hamis késztetésem, hogy ne használjam fel maradéktalanul a jó ötleteimet, mert hátha késõbb szükségem lesz rá, hogy ez-az még a tarsolyomban legyen. No, fogalmam sincs, hogy ezt a butaságot honnan vettem, de az a jó, hogy sikerült legyõznöm. Sõt az erõsödött meg bennem, hogy csak az kap újat valamibõl – ötletbõl, lehetõségbõl, anyagi javakból, bármibõl -, aki örömmel és hálával felhasználja, amije van. Mert minek is tenne a Sors egy olyan dobozba bármit is, ami tele van lommal? Csak azért, hogy még egy valami legyen abban a dobozban? Még azért néha megkísért, hogy talán nem kellene kijátszanom minden lapot, tartalékoljunk nehezebb idõkre, tegyük el késõbbre a legjobb falatokat, a legjobb ötleteket. De ez bizony kísértés, mert úgy a falatok, mint az ötletek, mind az anyagi javak megfakulnak, megfonnyadnak, inflálódnak egy idõ után, és már nem lehet belõlük ugyanazt az élményt megkapni, mint akkor, amikor itt volt az idejük. És eddig még mindig lett valahogy. Eddig még mindig sikerült, már bízom is benne, hogy ezután is így lesz.